Vékony jégen

Halálos betegségről filmet készíteni elég nehéz sőt, sokszor hálátlan feladat, hiszen a történetet egyszerre kell személyessé és univerzálissá is tenni, ami rengeteg buktatót jelenthet. Egyrészt rengeteg nézőt kergethetünk be vele a mozikba, ha kellőképpen eladható a termék, másfelől elég egy ballépés, és máris támadások viharában találja magát a rendező. Legyen szó drámáról vagy vígjátékról, a játékszabályok borzasztó gyorsan fordulhatnak a rendező ellen.

Jonathan Levine egy Sundance-győztes felnövéstörténet (The Wackness) és egy felejthető darabolós horror (Majd meghalnak Mandy Lane-ért) után vágott bele Will Reiser önéletrajzi ihletettségű történetébe. Talán meglepő lehet, hogy viszonylag kevés tapasztalattal vágjon valaki hasonló vállalkozásba, a fiatal rendező azonban igen magabiztosan vezényelte le Reiser forgatókönyvét. A Fifti-fifti azonban sem nehéz dráma, sem vígjáték. Ha könnyekre vagy pirosra csapkodott térdekre számítunk, csalódni fogunk. Levine filmje annyira műfajsűrítő, hogy a határait már csak a mostanában divatos hollywoodi műszavakkal (dramedy, bromedy stb) lehetne körülírni; szinte azonnal be is dobja a nézőt a mélyvízbe – ami különben nagyon jót tesz a filmnek – és az épphogy megismert 27 éves, rádiós szövegíró Adamről (Joseph Gordon-Levitt) nagyjából 5–10 perc játékidő után – egy rutinellenőrzés során – kiderül, hogy daganat van a gerince mentén. Egyből meg is kapjuk a film egyik legkiválóbb jelenetét: Adam ugyanis egy árva szót nem ért abból, amit az orvos mond, aki ráadásul nem nagyon töri magát, hogy érthetően magyarázza a továbbiakat a paciensnek. Ezért végül Adam az elég minimális szinten segítőkész orvos helyett a neten tájékozódik a betegsége és túlélési esélyei felől.

Tulajdonképpen ezzel le is fedtük a történetet, hiszen nyilvánvaló, hogy milyen A pontból melyik B pontba fog tartani a film – nem is valószínű, hogy bárki épp a sztoriban számítana meglepetésekre. Mint minden (halálos) betegséggel foglalkozó filmnek, a Fifti-fiftinek is az a valódi tétje, hogy a főhős hogyan jut el abba a bizonyos B pontba. Itt fontos kiemelni, hogy ugyan a film látszólag teljesen átlagosnak mutatja be Adamet, hősünk egyáltalán nem egy panelkarakter, egy hollywoodi „average Joe”. Talán bagatell dolog ezt kijelenteni, de Adam személyisége nagyon is szilárd, bár ez nem tolakszik folyamatosan előre. Ha mi nem is ismerjük ki teljesen, talán pont a kikényszerített intimitás hiánya miatt hihető(bb) a történet.

A film humorát illetően Levine és filmkészítő társai nagyon vékony jégen sétáltak. Hogy mennyire, azt jól példázza a különböző rákbeteg hírességeket, többek között Patrick Swayze halálát (túl korán?) érintő poén, vagy ahogy az első kemoterápiás kezelésről hazafelé tartó Adam space cake-től elszállva a kórház folyosóján végigjárja a rák stádiumait, az első diagnózistól a halálig. De még ha rezgetik is a hálót, kellenek ezek a morbid viccek, hogy a mélydrámai összképen enyhítsenek és egyensúlyt teremtsenek. És miközben a film végig a jó ízlés határán belül marad, egyszerűen nem lehet faarccal kibírni azt, hogy a kemoterápiás kezelés alatt álló Adam épp egy csont sovány agarat kap barátnőjétől. De hogy mennyire nehéz is lehetett fenntartani az egyensúlyt, elég csak egy pillantást vetni a stáblistára, ahol igen uralkodnak a nem éppen visszafogott humorukról híres Judd Apatow-közeli alkotók (az író-producer Will Reiser mellett Seth Rogen és Evan Goldberg – Superbad, Ananász expressz – is producerként szerepel). Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a film balanszának képletét, mondhatjuk, hogy az élet esetlegessége méretik benne össze az Apatow-vígjátékok csináltságával.

Levine óriási szívességet tesz a filmnek azzal, hogy nem akar bravúroskodni, hanem nagy alázattal nyúl Reiser forgatókönyvéhez Nem engedi, hogy pátoszossá, vagy olcsó poénok színházává váljon a film, és óriási önfegyelemmel egyensúlyozik azon a vékony határvonalon, amin belül még nem ízléstelen a történet. Helyette nagy gondot fordít a kisebb-nagyobb részletek kidolgozására, illetve ezen részletek elhintésére. Nagy, drámai jelenetek helyett kapunk például egy kicsinyes, és ha nem is realisztikus, de hihető szakítást, egy elképesztően kínos búcsú-bulit és a főhős legjobb barátjának, Kyle-nak (Seth Rogen) a morbid csajozós dumáit. De említhetnénk azt a vulkánkitörésről tudósító tévés riportot is, aminek rádiós változatán épp hősünk dolgozott a betegsége előtt vagy Adam szorongató anyját és Alzheimer-kóros apját. Rengeteg ilyen apró részlettel szolgál a film, amelyeknek hála – ha kerülőutakkal is – nagyon is közel kerül hozzánk a huszonéves főhős.

Joseph Gordon-Levitt most már sokadik alakításával bizonyítja, hogy korának egyik legtehetségesebb színésze, akitől egyre korrektebb alakítások várhatóak. Bár távol van a zseniálistól, de nehéz hibát találni a játékában. Fontos bázisát alkotja a történetnek a félig-meddig önmagát alakító Seth Rogen is, aki hozza azt, amit mindig szokott, ám ezúttal az alpári fingós-böfögős poénok helyett sokkal visszafogottabb, és – ami különösen meglepő – elég nézőbarát karaktert produkál. Pedig Kyle karakterén könnyen elbukhatna a film, hiszen önuralom nélkül a Fifti-fiftiben túlműködnének a vígjáték-elemek. A Rogen által játszott szerep már csak azért is kulcsfontosságú a filmben, mert sokszor az ő relációjában látjuk tisztán Adam harcait. Látszik, hogy Rogennek is fontos volt a szerep minél összetettebb megformálása, hiszen Will Reiser barátjaként személyesen is átélte ezt a küzdelmet. A női mellékszerepekben Anna Kendrick az aranyosan béna, kezdő terapeutát, míg Bryce Dallas Howard Adam ripacskodó, alapjáraton idegesítő barátnőjét alakítja – és mindketten jól teljesítenek. De a legjobb alakítás mégis csak az Adam anyjának szerepében kiváló Anjelica Hustoné, aki egy kifejezetten keveset szereplő karakterből hozta ki a 140%-ot. Egyértelműen az ő érdeme, hogy a túlgondoskodó anya folyamatosan jelen tud lenni a film hátterében, még ha a vásznon nem is látjuk.

Minden előnye ellenére a Fifti-fifti végén mégis különös érzéssel állunk fel a székből. Hiába remekel az összes szereplő, és hiába a kiváló rendezés és forgatókönyv is, a teljes katarzis elmarad. Talán Levine túlságosan is rátalált az arany középútra, aminek a vége egy kicsit se hús, se hal film lett. Talán ha az önreflexív gesztusnak is beillő fifti-fifti arányból egy csipetnyivel eltolódott volna valamerre, nagyobbat ütne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film a sajnálatosan kevés visszhang ellenére is ne lenne jó, de az óvatos egyensúlyozással amennyit nyert, ugyanannyit el is veszített is.