Három (és fél) Jancsi menekül emancipált Juliskák elől. Egyenesen egy rakás – a szó legszorosabb értelmében vett – férfifaló boszorkány karmaiba. Álex de la Iglesia új filmje fekete komédia és remekbe szabott horrorparódia egyszerre.
Iglesia, a groteszk és a fekete humor egyik legjelentősebb kortárs rendezője (A Fenevad napja, Elszabott frigy) most sem nyúlt mellé. A Bűbáj és kéjelgés egyszerre látványos és izgalmas, ugyanakkor könnyedén nevetteti meg a közönséget, még a legváratlanabb pillanatokban is. Szépsége talán leginkább összetettségében rejlik, ugyanis nemcsak szimpla fekete komédia, hanem remekbe szabott műfajparódia is. A probléma csak az, hogy erről Budapesten sajnos nehezen tudunk saját szemünkkel meggyőződni, mivel a fővárosi mozik közül egyik sem tűzte műsorára a filmet. Szerencsére a UPC videótárában már a magyarországi premier napján, vagyis február 20-án csütörtökön elérhető volt, illetve májustól DVD-n is meg lehet majd vásárolni.
A történet egyszerűnek nem bélyegezhető, ugyanakkor segítségül hív egy-két olyan tabut és toposzt, mint az emberevés vagy a boszorkányok. Sőt nem is akármilyen boszorkányok! Az eredeti cím tükörfordításban „Zugarramurdi boszorkányai” lenne (a Bűbáj és kéjelgés valószínűleg az angol cím, a Witching and Bitching kevésbé frappáns adaptációja, ami így sem tartalmilag, sem stílusában nem passzol a filmhez, de ez legyen a legnagyobb gond). Zugarramurdi egy létező város Spanyolország Navarra tartományában, ami arról híres, hogy a 17. században zajló baszk boszorkányperek során a városban és környékén sötét mágiával kapcsolatos tevékenységet véltek felfedezni: csak az első évben 31 boszorkányt ítéltek halálra a környékről. A közelben található egy barlang is, ami állítólag különféle rituálék helyszínéül szolgált. Mindebben az az érdekes, hogy Iglesia filmje (többek között) ezt a történelmi eseményt is érzékenyen adaptálja.
Ezek után nem meglepő, hogy egy Macbeth-jelenettel indít a mozi: három boszorkány találkozik, egy fiatal, egy középkorú és egy idős, és egy üstöt kavargatva jósolnak. Persze a köztük zajló párbeszéd kellően komikus, elvégre Spongyabobot elég nehéz „mágikus” hangnemben körülírni. A jóslat ugyanis egy igen groteszk eseményről szól: Jézus (Hugo Silva), a kisfia és egy ólomkatona (Mario Casas) kirabolnak egy zálogházat, míg társaik biztosítják a bolton kívüli teret. A rablás gyilkosságba torkollik, amikor Spongyabob megvadul és lövöldözni kezd. Az ólomkatona barátnője szabotálja a menekülési tervet, így Jézusék egy taxival kénytelenek menekülni a rendőrök elől, míg a többieket, Minnie egeret és a láthatatlan embert, elkapják. Náluk egy zsák arany jegygyűrű. Boszorkány legyen a talpán, aki ezt kiolvassa a kártyából.
Mindenesetre mindez bekövetkezik rögtön a nyitó stáblista után, ami mellesleg a nőiesség ikonikus megtestesítőit ábrázoló portrékat, a boszorkányságot és az okkultizmust ábrázoló képeket felváltva mutatja, ezzel meghatározva a film alaptémáját: ezek a nők bizony boszorkányok, mágiával és mágia nélkül is. A rablókat is a női terror hozta össze: egyszerre váltak meg jegygyűrűiktől a zálogházban (kivéve az ólomkatonát, aki még nem házas, csak szimplán elnyomásban él). Mindnyájukat meghurcolták a szebbik nem képviselői, csalódottak, elégedetlenek. Ám arra nem számítanak, hogy a java csak most jön, hiszen ahhoz, hogy átjussanak a határon, át kell utazniuk Zugarramurdin, a hírhedt emberevő boszorkányok városán.
Az egész film tele van olyan groteszk elemekkel, amik a hasonlóan mulatságos párbeszédek mellett rendkívül szórakoztatóvá teszik az amúgy tényleg horrorisztikus jelenetekkel tarkított cselekményt. Ilyen például a stukkert a vállán hordott keresztből előrántó Jézus, a teológiát tanuló boszorkány, a Darth Vader-i „klasszikus gonoszok” hangján beszélő banya és a boszorkányistennőként újjászületett Willendorfi Vénusz. De végső soron az egész rabláskoncepciót és a boszorkánytársadalom szinte minden jellegzetességét is ide sorolhatnánk.
Szintén érdemes kiemelni a parodisztikus elemeket, ugyanis a horrorfilmekre oly jellemző főszereplői naivitás, a vészmadár karaktere, az értelmezhetetlen szerelmi szál (ami minden különösebb előzmény és logika nélkül jelenik meg a filmben), az ómenek és előjelek teljes figyelmen kívül hagyása abszolút tudatosan irányítja magára a figyelmet és teszi nevetségessé a zsáner alapelemeit. Sőt a romantikus vígjátékok védjegyéül szolgáló szörnyből lett segítő karaktere és a „szerelem győzelmet arat” mottó szellemében történő végkifejlet is annyira tudatosan gejl, hogy az már kifejezetten szórakoztató. Sőt ahogy a film megidézi Macbethet és Darth Vadert, úgy Draculát, Godzillát és számos más filmes ikont is.
Valódi rettegéssel tehát a Bűbáj és kéjelgés esetében – egy-egy csúnyább képsortól eltekintve – nem kell számolni. Kéjelgéssel még kevésbé, viszont annál több kuncogással és somolygással. Aki szereti a horrorkomédiákat, annak mindenképpen ajánlott, de amúgy is megtekintésre érdemes, ugyanis vizuálisan látványos és nagyon összetett utalásokkal dolgozik. Na meg ki ne akarná látni a Godzillaként újjászületett Vénuszt?
