Hosszas kínos hallgatás után elérkezett a pillanat, melynek során a világ szerencsésebb fele örökre emlékezetébe vési azt a makacs tényt, hogy a kommunista ipar fellegvárának szorgos katonái, a keletnémet elvtársak szívtak rendesen negyven évig. Persze, ki nem? - üti fel a fejét a gondolat a volt keleti blokkos sorstársak fejében. No de senki sem volt olyan közel, csupán egy falnyi távolságra a jótól, mint a volt endékások. Mert az a tény, hogy a város másik fele jól él, mi meg csak csorgatjuk a nyálunkat a titokban becsempészett Quelle katalógusok rikítóan színes képeit bámulva, oly egészségtelen mértékig beteges momentum, hogy feldolgozni egy emberöltő alatt egyszerűen képtelenség.
Egy működésképtelen rendszer felbomlása után keletkezett üresedés okozta félelmetesen groteszk szituációt feldolgozni, pláne filmre adaptálni csak és kizárólag sajátságos fanyar humorral lehet, s a Good bye Lenin! című, Németországban példátlan sikereket elért alkotás ezt tökéletesen adagolja. Maga a sztori oly viccesen morbid, hogy az első fél órát valószínűleg minden filmszínházban döbbenettel vegyes harsány röhögés elsöprő hulláma fogadja a témára fogékony és a szituációra érzékeny nézők részéről. Adott tehát a rendszerváltás küszöbén toporgó NDK-s csonka család a külvárosi panelosban - ismerős nyolcvanas évek végi fíling -, két lázadó fiatal meg a betegnek ható eszméknek híven elkötelezett gyakorló szocialista mama. Az utcai tüntetések viharában elaléló párthű anyukát oly mélyen érinti fiának a kapitalista társadalom utáni vágya, hogy minden előzetes jel nélkül durván kómába esik, kerek nyolc hónapra. Közben ledől a fal, bejön a Burger King meg a Coca-Cola, lehet menni, ki merre lát. A dolgok végre rendeződni látszanak, ám a nagy szocialista anya magához tér a tetszhalálból, ez nagy öröm eleinte, de persze felizgatni nem lehet őt az igencsak sokkoló hírekkel. Nincs mese, szocializmust kell játszani még egy ideig...
A feladat végrehajtása közben roppant szimpatikus tipikus rendszerváltáskori fiatal, Alex hajmeresztő ugyanakkor borzasztóan mulatságos szituációkkal találja magát szemközt, közben családi dráma sejtelmesen szőtt szálai bogozódnak szét a rendszerváltás dicsfényében. Tragikomikus motívumok színesítik ezt az eredetileg is a legrikítóbb nyolcvanas évekbeli színekkel felturbózott társadalmi és politikai tablót. A Moszkva térhez hasonló filmekből álló nosztalgiahullám e nyugati képviselője remek humorral tálalja elénk a már-már elfelejtett vörös esztendőket, úgyhogy érdemes vállalni a múltidézéssel járó csekély kockázatot, s részt venni ezen a rendkívüli időutazáson.
