A Wanted sokat ígérő kezdet után zuhan, zuhan, és az utolsó pillanatban óriási csattanással ér földet. Szegény film nagyon csúnyán leheli ki a lelkét.
Nem véletlen, hogy a netre a filmnek melyik hét perce került ki. A Wanted majdnem minden erénye megtalálható ebben a hét percben: az igazán rendkívüli látvány, a korrekt akció, humor és színészi játék. Timur Bekmambetov rendező szerencsére magával vitte Amerikába az Őrség-filmekben megmutatkozott érzékét, hogyan lehet vizuálisan újat mutatni egy sablonokba fáradt műfajban: a Wanted nagy erénye az egységes, átgondolt, innovatív látványvilág. És még valami kikacsintós, derűs humorra is futja neki, a főhős ugyanis olyan őszintén és rokonszenvesen szerencsétlen, hogy az ember azonnal drukkolni kezd neki (bár az is igaz, hogy a szövege nem több, mint közepes Harcosok klubja-utánérzés).
Sajnos, első stabil tízpercei után a Wanted fejest ugrik a szakadékba. Kiderül, hogy a főhős kevésbé szerencsétlen, mint amilyennek tűnt, cserébe viszont buta, átverhető, kicsinyesen rosszindulatú és bosszúálló, és egyáltalán: jellemtelen. Igazán szép csokor negatívum ez még akkor is, ha az ember észben tartja, hogy nem minden filmben Clark Kent/Superman a főszereplő, és némi emberi gyöngeség még szimpatikussá is teheti a figurát. Csakhogy főhősünknek nem szelíd, százhúsz percben jól meg-jellemfejleszthető emberi gyöngeségei vannak, hanem ő maga a megtestesült szellemi és erkölcsi nulla. Annyira kell neki a gyilkosok szövetségében elnyert új élet - az önbizalom, a hatalom, az emberfeletti képességek -, hogy egy vagy száz ártatlan ember megöléséhez elég, ha annyit mondanak neki: "a Sors akarja így". Ő megy és mészárol. Na bumm. Szerintem meg a Sors azt akarja, hogy szakadjon rá a forgatókönyvíróra a háza teteje, úgyhogy a kritika után megyek is fűrészt venni. Az emberi élet értéke, meg a nyugati civilizáció hasonló marhaságai, eh? Nem mondom, egy akármilyen akciófilmben is tucatjával hullhatnak az ártatlan emberek, de legalább nem a rokonszenvesnek szánt főszereplő nyírja ki őket, hanem a gonosz antagonista és csatlósai - épp azért, hogy érzékeltetve legyen, milyen gonoszak ők, az ég szerelmére!
De ha kidobjuk az emelkedett szempontok ballasztját, a Wanted akkor sem áll meg zuhanás közben. "Nem repülő, nem madár", hanem egy lezúgó öngyilkos. Az akciójelenetek egyre kevésbé ütnek, a film világa egyre hiteltelenebb, az eseményeket egyre inkább megjósolhatja bárki, aki látott már életében filmeket (akár a Minimaxon, felőlem). Egyre jobban hiányoznak a részletek, a filmvilág megalapozottsága, a háttérsztori. A nagy fordulat pedig, Uram irgalmazz, annyira avítt, hogy utoljára a Csillagok Háborújában volt elfogadható.
"Hagyjuk kint a realitásérzékünket", tanácsolták a vetítés előtt. Rendben, boldogan kint hagyom. Elhiszem, hogy a golyók tudnak csavart ívben repülni, elhiszem, hogy egy ember átugorhat egy sugárutat, és elhiszem - Angeline Jolie-nak pláne -, hogy lehet úgy autót vezetni, mintha a gravitáció csak szerény javaslat volna törvény helyett. (Aki nem hajlandó elhinni ezeket, az mozi helyett olvassa inkább a szocialista realizmus remekeit.) Ám nem tűnhet el a realitásérzék, ha emberek viselkedéséről van szó. Annak is megvannak a maga törvényszerűségei, akár a fizikának, de akad egy nagy különbség: míg mi, hétköznapi halandók, sosem fogjuk megtapasztalni, milyen pályán repülhet egy autó, addig azt nagyon is tudjuk, milyen pályán repülhet egy lélek. Ezt pedig a Wanted egyáltalán nem veszi figyelembe.
A főhős, mint mondtam, végig a Harcosok klubjából jól-rosszul kölcsönvett szöveggel nyomul. A kitartó zuhanás itt is igaz, ám ezt a rendezői leleményt érte a dicsőség, hogy kemény talajként szolgáljon, melyen összezúzódik szegény film. Miután szánkba rágta a végső tanulságot: ki-ki felelős a maga életéért, a főszereplő kinéz a vászonról, a nézőre mered, és megkérdi: te mit kezdesz az életeddel?
Ez színvonal? No comment.
