Mark Walhberg újra kőkemény akcióhős, de kismiska a partnereként bejelentkező indonéz harcművész zsenihez, Iko Uwaishoz képest, aki egy istenadta zseni. Ő a film lényege, a többi csak néha kissé bután megírt körítés.
Onnan lehet tudni, hogy az adott filmnek Mark Wahlberg nem csak főszereplője, de producere is, hogy a szokásosnál is többet beszél, és most be nem áll a szája, ráadásul nem csak a történeten belül oszt ki mindenkit, hanem ő maga a saját narrátora. És azért dumál ennyit, mert iszonyat nagy egója van, és mert tudja, hogy már-már állandó alkotótársa, Peter Berg rendező biztosan nem fogja leállítani, és természetesen azért is, mert azt hiszi, hogy ezzel elterelheti a figyelmet a történeten tátongó iszonyat nagy logikai hézagokról. Merthogy a 22 mérföld feleslegesen túlbonyolított sztorijának gyakorlatilag semmi értelme, a végeredményhez az itt bemutatott mondjuk 22 lépés helyett háromból is eljutottunk volna. És én mégis baromira élveztem az egészet, leszámítva talán a hosszúra nyúlt felvezetést.
Egy külföldre, egész pontosan Indonéziába kihelyezett elit CIA alakulat főnöke, James Silva szigorúan titkos megbízást kap: egy rendőrtisztet kell kicsempésznie az országból, aki „érzékeny” információk birtokában van, és akinek már az amerikai nagykövetségen az életére törnek. Más kérdés, hogyan kerülnek bérgyilkosok a követség orvosi vizsgálójába, de ne akadjunk ki apróságokon, mert akkor moziba se kéne menni. Silvának és csapatának, köztük a magánéleti problémákkal küzdő Alice-nek (Lauren Cohan) mindössze 22 mérföldet kell megtenniük a reptérig, ahol különgép várja őket indulásra készen. Csakhogy abban a pillanatban, hogy átlépik a követség kapuját, egy kisebb hadsereg támad rájuk.
A rövid ismertetőhöz még hozzátartozik, hogy hőseink minden lépését két másik csapat figyeli a távolból: Amerikából a taktikai irányítóközpont, amelyet maga John Malkovich vezet, és egy orosz kémrepülőgép, aminek lehet némi köze ahhoz, hogy a CIA különítmény a film elején orosz ügynökökkel végez. Csakhogy mindez lényegtelen, mert a túlkomplikált kémsztori mögött ott van egy véresen izgalmas, nagyon profin összerakott akciófilm. Vagy azt is mondhatjuk, egy távol-keleti – egész pontosan inkább délkelet-ázsiai – harcművész film, és nem véletlen, hogy a kimenekítésre váró indonéz informátort maga Iko Uwais játssza, aki A rajtaütés (2011) című munkájával filmtörténetet írt. És a 22 mérföld, ha nem is veszi át képkockáról képkockára A rajtaütés történetét, de a játékidő felében nagyjából azt játssza újra, és ezt elég jól csinálja.
Az egyre fogyatkozó CIA különítmény folyamatosan menekül, különböző épületek labirintusában kénytelen felvenni a harcot a kifogyhatatlan, és sokszor egyáltalán nem csak feláldozható rosszarcúval, és ez nagyon jól van megcsinálva. Egy dolog, hogy remekül van megkomponálva minden összecsapás, a szűk terekben egymásnak rohanó ellenfelek összecsapása, a folyamatos fegyverropogás, de az igazi fizikai harc, a puszta kézzel folytatott küzdelem a film lényege. És persze nyilván van ebben némi szadizmus, de zsigeri érzés ezt nézni, Iko Uwais pedig hihetetlen tehetség. Nyilván sokan vannak még, akik azt tudják, amit ő, de őt elképesztő dolog nézni, mellette Walhberg inkább csak statisztának hat, akárhogy is erőlködik.
Pedig James Silva történetét Walhberg és a rendező trilógiának tervezte – ez nyilván az első film bevételeitől is függ -, amiben van egy kis Jack Reacher utánérzés, de Marky Mark azért még nem egy Tom Cruise kategória. És persze a nagy kérdés az, hogy egy hasonlóan vérszegény sztorit el lehet adni a harcművész vonal nélkül. Persze ott van még a hasonló kvalitású Tony Jaa is, és akkor a második rész játszódhatna mondjuk Thaiföldön…
Értékelés: 6/10
