„Egy tigrist simogatok!” – Arany kritika


Matthew McConaughey a dzsungel közepén izzadtságfoltos Iron Maiden pólóban és kinyúlt alsógatyában az aranyról delireál, és azt mondja, meg is találta. Ki hisz neki?

Kinek ajánljuk? Matthew McConaughey kedvelőinek, aranylázban égőknek és az „igaz történet alapján” feliratra ráizgulóknak.

Igaz történet alapján – így indul ez a film is, és akkor lássuk elsőként, mi is az az történet! A kanadai David Walsh, egy apró bányászati cég, a Bre-X elnöke azzal robbantott bankot az 1990-es évek közepén, hogy bejelentette, hatalmas mennyiségű aranyat találtak Indonézia dzsungelének legmélyén. A cég filléres részvényei az egekbe szöktek, fél Kanada ebbe fektetett, csakhogy a feltárás során vett mintákról később kiderült, hogy utólag csempészték beléjük az aranyport egy teljesen primitív trükkel. Az aranybányászat történetének legnagyobb átverését minden felelős megúszta, pénzüket a Kajmán-szigetekre menekítették, de a befektetők iszonyatosan sok pénzt veszítettek.

Az Arany és a 11 év után visszatérő rendező, Stephen Gaghan (Szíriana) ezt meséli el, csak máshogy, bár a nézőnek majdnem mindegy, hogy ragaszkodnak–e a tényekhez. A neveket nyilván jogi okokból változtatták meg, a sztorit egy évtizeddel korábbra tették, nem Kanadában, hanem az USÁ-ban járunk, a legnagyobb szélhámosból pedig hőst, sőt, áldozatot csináltak. Ő most Kenny Wells névre hallgat, tulajdonképpen egy tapló, de amit csinál – régi ércbányász család sarja -, azt szenvedéllyel teszi, és bármit hajlandó érte kockáztatni. Így történik, hogy a csőd szélén tántorogva minden maradék pénzét és cégét is felteszi egy merész húzásra: egy jó nevű, de meg nem értett geológussal társulva elmegy aranyat keresni az Indonézia dzsungelben, és amint kedvező mintákat találnak, beindul a kavarás.

Kavar a Wall Street, a riválisok, az indonéz kormány és persze a két szerencselovag is, úgy, hogy a tényleges kitermelésnek még a közelében sem járnak, de már mindenki súlyos milliókat keres. És mindenki lassan meghülyül, akárcsak hősünk, akinek elszáll az agya a sikertől. Majd jön a koppanás. Mindezt Gaghan szépen sorban elmeséli nekünk, tartva az eredeti események idővonalát, csak a hangsúlyok mások, és furcsa módon nincsenek nagy, drámai csúcspontok, a rendező ugyanis a főszereplőre hagyja a bravúrokat. Matthew McConaughey hozza is, amit kell, újra elveszik egy szerepben, amit aztán elképesztő energiabefektetéssel ad vissza nekünk.

Valahogy úgy képzelem, hogy létezik valamiféle íratlan verseny McConaughey és Christian Bale között, hogy ki tud nagyobb kihívást jelentő szerepet eljátszani, ki tud jobban átalakulni és előnytelenebb külsőt ölteni, és az Arannyal McConaughey most jócskán elhúzott ebben a versenyben. Leborotvált fejjel és protézissel játszik, hetekig csak sajtburgert evett és milkshake-et ivott, hogy jól meghízzon, és felépít egy gyakran irritáló, de mindvégig izgalmas figurát, aki egy másodpercre sem tud leállni. Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, túljátssza a dolgot, de még így is majdnem végig élvezet őt nézni.

McConaughey tulajdonképpen végigpörgi a filmet, viszi magával a csaját játszó Bryce Dallas Howardot és mindenki mást – kivéve talán a most is arcjáték nélkül játszó Edgar Ramirezt. És úgy másfél óráig ez működik is, az például, amikor, hogy egy helyi politikus számára a tökösségét bizonyítsa, egy tigrist kell megsimogatnia, tényleg abszolút emlékezetes. Aztán hősünk széles gesztusaiból, izzadásából és egójából kicsit sok lesz. Ugyanakkor Gaghan nagyon is jó rendező és nagyszerű hátteret teremt sztorijához: minden csodásan néz ki és minden nagyon jól szól. Gyanítom, azért is került át a történet a nyolcvanas években, mert a látványban és zenében közelebb állt a rendezőhöz, és egy olyan filmnél, ahol The Pixies szám szól, ott olyan nagy baj nem lehet.

Értékelés: 6/10

 

Kövessen minket a Facebookon!

2017. május 23.9 dolog, amit nem tudtál Ridley Scottról A brit rendező már négy évtizede a legjobbak közé tartozik.
x