A hajléktalan, a koldus és a kéregető látványa alighanem egyidős jelenség az emberi civilizációval és az első települések megjelenésével. Elvégre már évezredekkel ezelőtt is akadhattak olyan élethelyzetek, amikor valaki egy születési rendellenesség vagy egy háborús sebesülés miatt munkaképtelenné vált, esetleg valamilyen okból elveszítette az otthonát, és így mások könyöradományából volt kénytelen napról napra tengődni. Nem csoda hát, hogy a társadalom perifériáján élőkről nagyjából azóta léteznek történetek, amióta az ember kitalálta, hogy történetekkel szórakoztat más embereket.

A népmesékben és néphagyományokban felbukkanó koldusok és kéregetők szinte kivétel nélkül pozitív alakok. Általában bölcsek és segítőkészek, de sokszor ők a nagy titkok tudói is, hiszen településről településre járva hozzák-viszik a híreket, leszerelt katonaként vagy bukott tudósként főként pedig olyan hasznos ismeretekkel is rendelkeznek, amelyekkel a főhős nem. Sőt, van, hogy „jó tett helyébe jót várj”-alapon szerencsehozó, mágikus tárgyakkal jutalmazzák meg a vándorútra indult hőst, aki mivel maga is szegény és nincstelen, nyugodt szívvel osztja meg a kéregetővel a kevéske ételét vagy vagyonát (a magyar néphagyomány különösen gazdag a koldusokkal kapcsolatos hiedelmekben: ha nem tudott beszélni a gyermek, kenyeret kellett lopni a koldus tarisznyájából, és rögtön beszédes lett; és ha a házban levő csótányok közül egyet egy marék liszttel a koldus tarisznyájába tettek, akkor többi is eltűnt stb).

A lecsúszott egzisztenciájú emberek váratlan meggazdagodása, és az úri világban való mulatságos csetlés-botlása szintén régi történetmesélői toposz. Gondoljunk csak minden ikerpáros-helycserés vígjáték ősatyjára, Mark Twain 1881-es Koldus és királyfi című ifjúsági regényére, amikor egy londoni utcakölyök tesz úgy, mintha ő lenne VIII. Henrik király fia (de kiváló példa Rejtő Jenő hasonlóan mulatságos helycserés regénye, a Piszkos Fred, a kapitány is, ahol a világcsavargó Fülig Jimmy veszi át St. Anionio de Vicenzo Y Galapagos szerepét, miközben a herceg nyakig merül a kikötői alvilágban). Természetesen nemcsak a (ponyva)irodalom, hanem a mozgóképes műfaj is korán felfedezte magának a koldust, a hajléktalant és a kéregetőt mint szerethető, romantikus hőst. Mivel nem is olyan régen, október 10-én volt a hajléktalanok világnapja, megnéztük, hogyan ábrázolták az elmúlt 100 évben a fedél nélküli életet a filmekben. 

Kutya egy élet a hajléktalanoké

Régi történetmesélési toposz, hogy a koldus, a hajléktalan, a kéregető és minden más fedél nélküli ember, akiknek „a föld a nyoszolyája és az ég a takarója” valójában sokkal szabadabb, kötöttségektől mentes életet él, mint azok, akik minden egyes szürke hétköznapon robotolni kénytelenek valahol a nagyvárosban.

Kis túlzással erre a romantikus koldusképre építette fel az egész korai karrierjét Charlie Chaplin, aki a két számmal nagyobb cipőt, koszos felöltőt és elnyűtt nadrágot hordó Csavargó alakjában csetlett-botlott számtalan emlékezetes némafilmben.

Az 1918-as Kutyaéletben eklatáns példáját láthatjuk a hajléktalanlétnek: hősünk a társadalmi ellátórendszerből kiesve a szemeteskosárból vacsorázik, lopni kényszerül, és el kell viselnie, hogy a városban mindenki ferde szemmel néz rá, a goromba rendőr pedig rendszeresen zaklatja. Chaplin persze a rá jellemző zseniális humorral mutatja be az utcák kőkemény világát, és hogy a Csavargóé legyen az erkölcsi győzelem, szívmelengető jelenetek sorában láthatjuk, ahogy hősünk maga mellé fogad egy kiskutyát, akit hozzá hasonlóan mindig csak bánt a többi kóbor eb. Alighanem ez a film emelte hollywoodi toposszá azt, hogy a nincstelen, számkivetett, de a jég hátán is megélő főszereplő mellé kötelezően kell egy kutya – ami azóta is rendszeresen visszaköszön a Mad Max franchise-tól kezdve a jelen cikkünkben felsorolt filmekig.

Kylre Reese esete a hajléktalannal

Sokan sokféleképpen kielemezték már James Cameron egyik korai mesterművét, az 1984-es Terminátor - A halálosztót, ami úgy mondja fel jelesre a néma és legyőzhetetlen sorozatgyilkosos horror műfaj összes toposzát, hogy a végeredmény egy izgalmas időutazós sci-fi lesz, parádés akciófilmes köntösbe csomagolva. Figyeljük meg, hogy a cikk elején megemlített „a koldus nagy titkok tudója”-motívum itt is visszaköszön! Amikor ugyanis a teljesen pucér Kyle Reese megérkezik a jövőből,

az időutazásnak csak egyetlen szemtanúja van: egy sikátorban ücsörgő koldus, aki még a nadrágját is odaadja (igaz, nem önszántából) a főhősnek, hogy az konfortosabban menekülhessen a rendőrök elől.

Koldusbottal Beverly Hills-ben

Részben a bevezetőben emlegetett Koldus és királyfi alapjaira építkezett ez az 1986-os vígjáték is. Nick Nolte ezúttal egy olyan hajléktalant alakít, aki pont a dúsgazdag Whiteman család luxusháza medencéjében akar véget vetni az életének, mert eltűnt a kiskutyája(!), ám miután a családfő (Richard Dreyfuss) megmenti, ő is elkezdi velük együtt élni Beverly Hills-i felső tízezer életét – amiből persze számtalan mulatságos helyzet születik. Bár a Koldusbottal Beverly Hills-ben klisét klisére halmoz, elég erősek a nyitó képsorai, amelyben az amerikai nagyvárosban tengődő, minden személyes holmiját egy bevásárlókocsiban toló hajléktalanokat látjuk. És bár a film vége suta módon azt a hamis látszatot kelti, hogy minden hajléktanra rámosolyoghat a szerencse egy gazdag megmentő képében, az üzenet azért világos:

a képmutató Beverly Hills-i elit valójában iszonyúan irigy Jerryre, mert „ő egy szabad ember, aki szabadon ehet a kukákból, és oda pisál, ahová akar”.

Huncutka útja a sötét sikátorból a fényes luxuspalotába

Ki ne zárta volna a szívébe a kis Curly Sue-t (aki a magyar fordításban a Huncutka nevet kapta, ami csak egy fokkal jobb a Bongyor Zsuzsinál), a göndör hajú, árva kislányt (Alisan Porter), aki a hajléktalan védőangyalával (James Belushi) együtt tengődik az utcán. Egy szép napon azonban rájuk mosolyog a szerencse, és a koszos sikátorból átköltözhetnek a fényűző palotába – helyesebben egy arany szívű ügyvédnő (Kelly Lynch) luxusrezidenciájába, ami természetesen számtalan kalamajkát szül. Természetesen ez a történet is a Koldus és királyfi palástjából bújt elő, de persze nagyban épít G. B. Shaw 1912-ben írt drámája, a Pygmalionra, illetve az abból készült 1964-es Oscar-díjas filmre, a My Fair Ladyre is.

Hollywoodi film lévén a Huncutka alkotói is azt üzenik a nézőknek, hogy ne ítéljenek elsőre, mert a szurtos külső is takarhat érző szívet,

de sajnos itt is feláldozzák a történetet a realitás oltárán, mert sajnos nem jut minden hajléktalan mellé egy irgalmas szamaritánus ügyvédnő, aki befogadja magához az elesetteket...

Hajléktalanábrázolás A halászkirály legendájában

Terry Gilliam 1991-es kultfilmje, A halászkirály legendája is azok közé az alkotások közé tartozik, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy

a hajléktalanok tipikusan papírzacskóból piát kortyolgató, hordóban lobogó tűz mellett melegedő, ápolatlan, habókos figurákként legyenek ábrázolva a hollywoodi filmekben.

Gilliam mentségére legyen mondva, hogy egyrészt nagyon plasztikusan mutatja be azt, mennyire más világ egy híd alatti kartondobozvárosban tengődni, mint élvezni a modern civilizáció összes kényelmét, másrészt az egykori Monty Pyhton társulat oszlopos tagja boszorkányos ügyességgel szőtte bele a cikkünk elején taglalt varázslatos mesei elemeket a történetbe – a címbéli hős, azaz a Halászkirály ugyanis az Arthur-mondakör ismert alakja – nem véletlen, hogy a Robin Williams által életre keltett, habókos Parry is a Szent Grált keresi, akárcsak Parsifal lovag, aki után a nevét kapta.

Amikor Christian Bale szemét módon bánt a hajléktalannal

A hajléktalanok másik tipikus felbukkanása a filmekben akkor érthető tetten, amikor az ő értelmetlen halálukkal akarja érzékeltetni a forgatókönyvíró és a rendező, hogy egy szereplő mennyire aljas, ugyanakkor mennyire kisstílű. Ez a dramaturgiai húzás azt hivatott bemutatni, hogy

a gyilkos a gyilkosság színtiszta élvezete miatt gyilkol, ugyanakkor tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy sikátorban ledöfött hajléktalannak aligha vannak rokonai, akik keresnék.

Sajnos az, hogy a bűnözésre hajlamos, deviáns emberek a társadalom számkivetettjeivel kegyetlenkednek, abban bízva, hogy így nem buknak le, a valóságban is sokszor előfordul. Ilyen jelenet látható egyebek között Christian Bale 2000-ben bemutatott kultfilmjében, az Amerikai pszichóban is, ahol az aranyifjú Patrick Bateman először segíteni akar a sikátorban tengődő hajléktalanon, majd felhergeli magát azon, hogy az illető alkoholista és nincs munkája, ezért több késszúrással megöli, sőt, még a hajléktalan aranyos kutyáját(!) is kivégzi, egyértelművé téve a film minden létező formanyelvi eszközén keresztül a nézők számára, hogy egy alávaló, hitvány gazember.

Amikor Christian Bale rendes volt a hajléktalannal

A fenti jelenet mémmé vált az interneten, akárcsak a „párja”, amelyben Christian Bale ismét egy hajléktalannal találkozott.

Batman azonban nem olyan rohadék, mint Bateman,

így a (tipikus hordótűz mellett melegedő) hajléktalan ezúttal szerencsére életben marad, sőt, mintha csak valami népmesét vagy a Koldus és királyfit olvasnánk, a dúsgazdag Bruce Wayne odaadja a drága kabátját és a nála lévő kisebb vagyont a hajléktalan öregnek, akivel így kvázi „helyet cserél”. A Batman: Kezdődik! története szerint ugyanis a hatalmas családi kúriában élő, aranyifjú Wayne csak úgy lesz képes hatékonyan fellépni Denevéremberként a Gotham városát elemésztő bűn ellen, ha maga is megmerítkezik a bűntől fuldokló utcák poklában, és testközelből éli át azt a szintű nincstelenséget és társadalmon kívüliséget, ami kihozza az emberből az állatot, és bűnözővé aljasítja a tisztességes polgárt...

A hobó meg a messzehordó

Nagy kár, hogy Rutger Hauer hamisítatlan B-filmje, a Hobo with a Shotgun (ami eredetileg csak a Grindhouse egyik kamutrailere volt) idehaza nem A csöves és a távcsöves címmel futott, hanem úgy, hogy Koldus puskával, mert ez az alkotás az, amire szó szerint illik a vérbő vígjáték kifejezés.

No persze ez nem is vígjáték, inkább akcióvígjáték, esetleg szatíra, maga a humor pedig infantilis és éjfekete,

hiszen itt leginkább a mértéktelenül kiloccsantott vér, agyvelő és egyéb testnedv a nevetés forrása. A keretsztori pedig mindehhez annyi, hogy az alkotók a feje tetejére állították a Batman-történeteket: a bűntől fuldokló várost ezúttal nem egy mesebeli kastélyban élő, harcias agglegény tisztítja meg a gonosztól, hanem egy végső elkeseredésében puskát ragadó, szakadt csöves, akinek már tényleg nincs mit elveszítenie.

Kimaradt egy fontos vagy kultikus hajléktalanfilm, aminek mindenképpen helye lett volna a cikkben? Írja meg a szerzőnek emailben vagy Facebook-kommentben!

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.