Na jó, nem mindegyik rabló néni, mert van köztük csinos fiatal csaj is, de nem ez számít, hanem a szív. Abból nagyon sok jutott ebbe a nem hétköznapi bankrablós filmbe. Ahol bank sincsen.
Az olyan zajos kritikai sikert arató művészfilmek, mint az Éhség (2008) és a Shame - A szégyentelen (2011), illetve a többszörös Oscar-nyertes 12 év rabszolgaság (2013) után Steve McQueen rendező úgy döntött, hogy kabalaszínésze, Michael Fassbender nélkül fog dolgozni, és most valami mást csinál. Egy kommersz darabot. Egy stúdiófilmet, ráadásul egy remake-et. A Nyughatatlan özvegyek ugyanis egy 1983-os angol tévésorozat, az Özvegyek (1983) újragondolása – kevesen tudják, de a már jó ideje Hollywoodban dolgozó rendező is angol. Most azonban a bűnös Chicagóban járunk, ahol a címnek megfelelően néhány özvegy nem bír a bőrében maradni.
Adott egy csapat kőkemény bankrabló a szokás szerint szikár és kemény Liam Neeson vezetésével, de köztük van a mindig rideg Jon Bernthal is – és már a film nagyjából ötödik percében szitává lövik, majd felrobbantják őket egy félresikerült meló után. Ez önmagában is rossz hír az egymást különben nem ismerő feleségeknek és barátnőknek, de még rosszabb, hogy az a fekete gengszter, akit férjeik kiraboltak, kéri vissza a pénzét, és az csak egy apró részletkérdés, hogy a konkrét összeg a férjekkel együtt bennégett a menekülésre szánt furgonban. A pénzt vissza kell adni, és erre négy hetük van, más megoldás pedig nem kínálkozik, mint hogy ők is rablónak álljanak.
Ugyanezt a női főszereplők miatt ugyan nem hétköznapi, de az átlagosnál sem sokkal merészebb történetet más rendező nyilván másként mesélte volna el. Lehetett volna egy Ocean”s Eleven-szerű fifikás darab, hajthattak volna egy kis erotikára vagy viccelődésre, be is lehetett volna durvulni, mint a Colombiana (201 1), de Steve McQueen teljesen más utat választott. Míg a sztori váza teljesen átlagos ún. heist film, beleértve a csapat összerakását, a felkészülést, magát az akciót és a komplikációkat – és ebbe bőven bele lehetne kötni, mert akad itt hiba bőven -, a történet annyi többletjelentést kap, hogy az kitenne három másik filmet is, mégsem azt érzi az ember, hogy ebbe mindent belezsúfoltak.
Ott van rögtön a női vonal, hiszen a négy nő teljesen más háttérrel és személyiséggel rendelkezik. Vezetőjük, az eddig jólétben élt Veronica (az Oscar-díjas Viola Davis) mindig fegyelmezett, összeszedett, miközben rengeteg mindent fojt el belül, az otthon gyakran bántalmazott csinos Alice (Elizabeth Debicki) látszólag esetlen, kiszolgáltatott, de ne higgyünk a látszatnak, míg Linda (Michelle Rodriguez) keménysége csak máznak bizonyul, a csak később hozzájuk csapódó Belle (Cynthia Erivo) pedig az utcán nőtt fel, őt nem kell semmire kiokítani. Nem is tűrné. Aztán ott van a faji kérdés, hiszen a lányok közül kettő fekete bőrű, egy latin és egy fehér, de mindig visszaköszön a politikában is, mert az is van. A háttérben ugyanis a választókörzetet generációk óta „uraló” ír család jelöltje (Colin Farrell) készül megméretni magát egy új, fekete kihívóval szemben, de akadnak itt generációs konfliktusok és minden más kavarás is.
A Nyughatatlan özvegyek azonban nem csak attól lesz annyira jó film, hogy a rendező ilyen sok plusz réteggel és többletjelentéssel ruházta fel, hanem attól is, hogy ezzel elképesztő hangulatot sikerült teremtenie, de főleg attól, hogy mindennek elképesztően emberi arcot ad. Nem azzal, hogy a csajoknak bébiszittert kell szerezniük, vagy, hogy a főnöknőnek kutyája van, akivel szintén törődnie kell, mert ezek részletkérdések. Hanem azzal, hogy elképesztően jól megtalált, nagyon emberi pillanatokkal ad arcot az egyébként sokszor csak vázlatosan megrajzolt karaktereknek. És az ilyen pillanatokat nem lehet elemezni, mert egy rendezőnek vagy van ehhez szeme és tehetsége, vagy nincs. McQueenek van, és van szeme a színészekhez is.
Viola Davis persze mindig jó, vele nem kunszt az ilyesmi, de itt egy kifejezetten érzékeny oldalát mutatja meg – amihez jár pár elég giccses flashback is -, Cynthia Erivo pedig elképesztő energiákat mozgat. Náluk nagyobb meglepetés a nyakigláb Elizabeth Debicki. Aki egy jeleneten belül képes a naiv, már-már butuska szőkéből átmenni dörzsölt rókába, és ez egy pillanatra sem hiteltelen. A másik meglepetés Michelle Rodriguez, akit sosem tartottam jó színésznőnek: inkább egy jelenség a kőkemény, izzadós latin csaj szerepébe merevedve, de itt ennél sokkal, de sokkal többet mutat, még akkor is, ha a lányoknak a sűrű történet miatt nem jut túl sok idő a kibontakozásra.
Értékelés: 8/10