Nem definiálni akarunk, hanem olyan filmrendezőket gyűjtöttünk csokorba, akik sikeresen párosították a fantasy-t a horrorral, netán a rémmesével, és a nagyközönség hálás volt ezért.
Jim Henson
A Muppet Show atyja két csodálatos dark fantasy filmet készített, és fura mód az a "felnőttesebb", sötétebb, amiben kizárólag bábszereplők vannak. A sötét kristály ízig-vérig dark fantasy, elképesztő látványvilággal, csodás és rémisztő teremtményekkel - és néhány különösen felkavaró jelenettel. A fantasztikus labirintus már inkább mesefilm, de játékos groteszkségével, éjfekete humorával, elképesztő ötleteivel, a buta kukaccal, no meg David Bowie Manókirályával az egyik legjobb fantasy, amit valaha forgattak.
Henson a tévében sem szégyellősködött, hiszen azoknak, akik a 80-as években cseperedtek fel, egészen biztosan hosszan tartó rémálmokat okozott a A mesemondó, ami telis-tele volt horrorisztikus jelenetekkel. Néhány évvel ezelőttig biztosra vettük, hogy ezek a fantasztikusan látványos bábfilmek a praktikus trükkök visszaszorulásával végérvényesen eltűntek, ám a Netflix visszahozta a varázslatot A sötét kristály előzménysorozatában: a The Dark Crystal: Age of Resistance használ ugyan CGI-t, de csak kiegészítésként, nem akarja és nem is helyettesíti a klasszikus bábokat.
Guillermo del Toro
Del Toro egész életműve a szörnyekről szól - azokról, amelyek az árnyak közül leselkednek, illetve azokról, akik mások, mint az úgynevezett "normálisok", ezért magányosak és számkivetettek. Ezek a filmek a horror és a dark fantasy között egyensúlyoznak - az egyetlen kitérő a Pacific Rim óriásszörnyes-robotos akciózúzdája -, ám del Toro még a legsötétebb rémálomba is képes varázslatot és szépséget csempészni. Így volt ez a Hellboy esetében, de mindmáig legcsodálatosabb filmjével, A Faun labirintusával egyenesen költészetté emelte a fantasy-t.
Tim Burton
Féktelen fantázia, sötétség, különös, kívülálló figurák, fekete humor - Tim Burton nagyjából mindegyik filmjére jellemzőek ezek, még a gyengébbekre is. Burton magától értetődő természetességel boronálja össze az unalmas külváros lakóit és a házak fölött magasodó gótikus kastélyban éldegélő, őrült tudós által teremtett ollókezű fiút, a halloweent és a karácsonyt, Batmant és a német expresszionista filmeket, a viktoriánus horrort és a musicalt. Sajnos mára kiégett, és valószínűleg soha nem lesz olyan, mint régen, de életművének első felében olyan csodákat alkotott, amelyek valahogy elérték a szélesebb közönséget és sikeresek tudtak lenni - pedig az ilyen borongós különcöket általában elkerüli a népszerűség, pláne Hollywoodban.
Peter Jackson
Ha fantasy, akkor A Gyűrűk Ura, ez nem vitás. Tolkien megfilmesíthetetlen művéből Jackson rendezett egy kiváló trilógiát, és le sem tagadhatná, hogy a horrorfilmek felől érkezett, így helyenként sokkal sötétebb, nyomasztóbb a történet, mint az alapanyag. A Hobbitról most jótékonyan feledkezzünk el, viszont említsük meg a King Kongot, ami az összes túlkapása ellenére is bőven magán hordozza a dark fantasy legjobb jegyeit, illetve a méltatlanul keveset emlegetett, zseniális Törjön ki a frász!-t.
David Yates
A Harry Potter-sorozat részről részre válik egyre sötétebbé, és a leghorrorisztikusabb, legnyomasztóbb filmeket David Yates dirigálta. Csupán azért került fel a listára, mert ezek a filmek - minőségtől függetlenül - elképesztően sikeresek lettek - Yates egyébként egy stílustalan, rossz iparos, lásd a kifejezetten kínos Tarzan legendáját. De ha már dark fantasy-ről beszélünk, a Potter-filmek között is akad egy remekmű, méghozzá az Azkabani fogoly, amit Alfonso Cuarón rendezett.
