Végre egy film cselédeknek! – Madame

És bejárónőknek, dadusoknak, házvezetőnőknek és takarítónőknek! Mert a jelek szerint sokkal normálisabbak, mint pitiáner munkaadóik és azok enyhén idióta családtagjai.

Persze, születtek már cselédes filmek, de ki tudja, miért, ott az illető lányok mind fiatalok és feszesek voltak, így aztán a történetek is egész más irányba mentek el, vagy éppen éles társadalomkritikát fogalmaztak meg. De mi van a kevésbé attraktív háztartási alkalmazottakkal? Ki énekli meg az ő sorsukat? Nekik mikor jut ki az izgalomból, a szenvedésből vagy a boldogságból? Hát most, a Madame című felhőtlen és könnyed vígjátékban!

Azt talán maga Rossy de Palma, Pedro Almodóvar kedvenc színésznője sem gondolta, hogy egy napon egy filmben fog játszani például Harvey Keitellel, az pedig nyilván meg sem fordult a fejében, hogy ha mégis, akkor ő lesz közös filmjük abszolút főszereplője, és kétszer annyi játékidőt kap, mint Oscar-jelölt kollégája. Keitel ugyanis a ház ura, egy amerikai milliomos, aki azért költözött Párizsba elkényeztetett feleségével, hogy izgalmasabb, színesebb legyen az életük. Itt nagy társasági életet élnek, és pont ebből lesz a baj. A tervezett vacsora előtt felbukkan a férfi felnőtt fia első házasságából, és vele együtt pont 13 vendég lenne, a babonás háziasszony azonban erről hallani sem akar. Szép ruhát ad a nagydarab, csúnya spanyol szobalányra, beülteti az asztalhoz azzal az utasítással, hogy ne egyen, igyon és beszéljen sokat, és egyáltalán ne nevessen.

Maria természetesen kicsit többet iszik a kelleténél, persze, hogy nevet, és hamar a társaság középpontja lesz. És akad is valaki, akinek azonnal megtetszik, pont annak a brit arisztokratának, aki azért érkezett, hogy felbecsülje a család egyik rendkívül értékes festményét, amit az a múzeumigazgató venne meg, aki amúgy nyomul a háziasszonyra. Van itt tehát kavarodás bőven, pláne, hogy a brit főrangú azt hiszi, a cselédlány a spanyol királyi ház inkognitóban lévő tagja, miközben a munkaadója, mármint a feleség kezd baromi féltékeny lenne alkalmazottja sikereire. Mi pedig reménykedhetünk, hogy lesz itt csavar, haddelhadd és őrült ordibálás, minden, ami egy átlagos francia vígjátékhoz kell.

Merthogy annak ellenére, hogy az egyik főszereplő spanyol, a másik amerikai, a harmadik pedig ausztrál – ez volna Toni Collette -, maga a produkció francia, akárcsak a rendezőnő, Amanda Sthers, aki tíz év után először jelentkezik új munkával, és aki Amanda Maruani néven látott napvilágot, és rejtély, hogy miért vette fel a kiejthetetlen Sthers nevet. A tízéves kihagyás mindenesetre látszik a filmen, mert a nagyjából ígéretes felütés után egyszerűen képtelenek felgyorsulni az események. Pedig egy filmnek szokás, hogy legyen valami ritmusa, súlypontja és hasonló, de ez itt nem történik meg. Ahogy az sem mindig világos, hogy akkor most egy vígjátékot vagy családi drámát látunk, mert a vígjátéki felálláshoz képest ezek az emberek túl sokat szenvednek.  

Nem mondom, hogy élvezhetetlen, ami a vásznon zajlik, mert nem az. A teljesen szürreális kinézetű, de mindig rendkívül szimpatikus de Palma és Keitel játéka végig szórakoztató, Collette inkább a drámát hozza - érződik is, mintha ezzel többet akartak volna kezdeni, csak aztán hagyták a fenébe -, de nincs különösebb súlya a különben szépen fényképezett, rendesen összerakott filmnek. Az ilyen történeteket inkább olyan színházakban szokás leadni, mint a Madách vagy mondjuk a Karinthy, ott talán lenne is közönsége, de a moziban el sem tudom képzelni, ki lehet rá kíváncsi. Merthogy az első tíz perc után azon törtem a fejem, ki itt a célközönség, kinek szánták ezt a filmet? A cselédeknek?

És nem tudom igazán megválaszolni a kérdést, mert a fiataloknak biztos nem, középkorúaknak sem, az ötvenesek-hatvanasok esetleg vevők lennének rá, de ők nem járnak moziba. Azért ha majd egy év múlva leadja valamelyik csatorna, biztosan leülnek megnézni.

Értékelés: 6/10