A Taxisofőr írója egy szokatlan románcról készített váratlanul érzelmes filmet. Kritika az HBO-n látható A főkertészről.
Szigorú rend szerint éli eseménytelen mindennapjait Narvel Roth főkertész (Joel Edgerton). Lelkiismeretesen gondozza munkaadója, Mrs. Haverhill (Sigourney Weaver) birtokát, és néha egyéb szolgáltatásokat is nyújt az idős nőnek. Úgy tűnik, elégedett a sorsával, megtalálta a helyét a növények közt, ebben a külön szabályok szerint működő világban. Rutinját egy kívülálló érkezése zavarja meg: Mrs. Haverhill arra kéri, hogy avassa be a kertészet rejtelmeibe a rég nem látott, elárvult, drogproblémákkal küzdő félvér unokahúgát (Quintessa Swindell).
Ha A főkertész egy klasszikus, Oscarra kalibrált hollywoodi melodráma lenne, akkor ebből az alaphelyzetből nyílegyenesen következne a folytatás is. A zárkózott, magának való Roth és a nála legalább húsz évvel fiatalabb, más kultúrkörből érkező lány nyilván összezördülnének, hogy aztán a film végére egymásra hangolódjanak – a férfi megtanulná megnyitni a szívét, a vadóc Maya pedig a virágokat gondozva önmagát is jobban megismerné.
A főkertész azonban nem Lasse Hallströmnek (Csokoládé) vagy Peter Farrellynek (Zöld könyv) a filmje, hanem azé a Paul Schraderé, akit sem íróként (Taxisofőr, Dühöngő bika), sem rendezőként (Amerikai dzsigoló, Kőkemény pornóvilág, A hitehagyott) nem a komfortos, lélekmelegítő témákhoz szokott vonzódni. A kimért modorú, élre nyírt hajú Narvelről így aztán ki is derül egy ponton, hogy súlyos múltat cipel magával, előző életében egy neonáci csoport tagja volt, testét még ma is horogkeresztek borítják. A fő dilemmát sem az adja, hogy képes-e megtalálni a közös hangot Mayával - valójában sokkal több bennük a közös, mint, ami elválasztaná őket -, hanem hogy miként reagál a lány, ha rájön a titkára, és hogy kaphat-e egyáltalán másik esélyt az élettől, vagy az ő története is erőszakba és pusztulásba torkollik, mint a legtöbb Schrader-antihősé.
A veterán író-rendezőt ezúttal sem lehet azzal vádolni, hogy radikálisan új alkotói utakra tévedne, ugyanazok a témák izgatják közel fél évszázada. Rögtön a film első beállításában azt láthatjuk, hogy Narvel a teljesen üres szobájának asztalánál, lámpafénynél a naplóját körmöli, épp úgy, ahogy a Taxisofőr, a Mennydörgés vagy A hitehagyott főszereplői is tették. Olyan magányos férfiak mindannyian, akiket valamilyen trauma vagy bűntudat gyötör, és akiket még egy nő szerelme sem tud visszatartani attól, hogy ön- és közveszélyessé váljanak, amikor már képtelenek tovább a mélyben tartani a démonaikat. Árnyalatbeli különbségek azért akadnak köztük, amíg Travis Bickle gyakorló szociopata volt, addig Ethan Hawke lelkészét (A hitehagyott) „csak” az emberiség jövőjéért érzett aggodalom radikalizálja, Joel Edgerton exnáci kertésze előtt pedig még nyitva áll a megváltás felé vezető út.
Schrader ugyanolyan ráérős tempót diktál, mint az ezzel a filmmel laza trilógiát alkotó A hitehagyottban és a Svindlerben, a vizuális truvájokat is mellőzi – a minimalista stílust egyedül a szokottnál érzelemdúsabb zenei aláfestés lazítja fel, és a sulykot is talán csak a fináléban veti el, mert a záróképpel veszélyesen közel kerül a giccshatárhoz. A karakterei viszont annak ellenére is izgalmasak, hogy nagyon kevés vonásból rajzolja fel őket – Narvel náci múltja egy-egy flashbackben villan fel, Maya háttérét csak vázlatosan ismerjük meg, Mrs. Haverhillét pedig még annyira se –, ami nyilván a hallgatásukkal is sokat mondó színészeket is dicséri.
A kert motívumában Schrader a tökéletes metaforát is megtalálta:
a szereplők maguk is olyanok, mint az elhanyagolt növények, amelyek megfelelő gondoskodással, odafigyeléssel és türelemmel képesek lehetnek gyökeret ereszteni egy új környezetben – de egyben ők maguk a kertészek is, akik irányt szabnak közös sorsuknak.
A főkertésznek nem is az összkép, hanem a részletek miatt van egy fokkal alacsonyabb polcon a helye, mint A hitehagyottnak vagy a Svindlernek. Schrader álmából felkeltve is tudja, hogyan skiccelje fel egy ötven felé közeledő, zárkózott férfi portréját, de amikor azt kell elképzelnie, hogy hogyan beszél és viselkedik egy „mai” huszonéves lány, akkor azért nehezen tudná letagadni, hogy már a 78-at tapossa. A képi világ is lehetne izgalmasabb, mert amíg a trilógia előző két részében voltak bőven emlékezetes vizuális megoldások, itt inkább csak a minimalizmust sikerült túltolni. Schrader ettől még elmondhatja magáról, hogy bár vénségére szentimentálisabb lett, ettől még önazonos tudott maradni, és
készített végre egy olyan filmet is, amelyben nem tagadja meg a reményt a főhőseitől.
