Nem kétséges, hogy A láthatatlan fény készítőit a jó szándék vezérelte, de az eredmény egy ódivatú, túlságosan is egyszerű és naiv sorozat lett gáncs nélküli ellenállókkal és vérnősző nácikkal. Meg egy vak lánnyal, aki szeret rádiózni.
Mindenre képes, aljas nácik a tisztalelkű, önfeláldozó ellenállókkal szemben, akik a Marseillaise –t éneklik a halálba menet? Láttuk már rengetegszer, hol jól, hol rosszul, de pont elégszer ahhoz, hogy ez lassan átforduljon önmaga paródiájába, arról nem is beszélve, hogy a történelem ennél jóval árnyaltabb volt. Némileg meglepő módon mindezt teljesen figyelmen kívül hagyta a Netflix új minisorozata, az Anthony Doerr Pulitzer-díjas író azonos című regénye alapján készült A láthatatlan fény, ami már a címével is nagyot akar mondani, hiszen főszereplője egy vak lány.
A világtalan Marie (Aria Mia Loberti) és őt egyedül nevelő édesapja (Mark Ruffalo) a németek bevonulása után elmenekülnek Párizsból, és a tengerparti Saint-Malóban találnak menedéket a különc rokonnál, Etienne bácsinál (Hugh Laurie). A csavar az, hogy apuka magával hozott egy különleges, sokak szerint elátkozott gyémántot a múzeumból, a bácsika pedig a helyi ellenállás vezetője, aki rádión titkos jelentéseket küld a szövetségeseknek a megszálló csapatok mozgásáról.
A rádiónak azonban ennél sokkal fontosabb szerepe van.
Az I. világháború során szerzett traumái által gyötört bácsika ugyanis a saját hullámhosszán névtelenül okította a világot – azt nem tudni, pontosan mire, de egy fiatal német katona szerint szép és igaz dolgokra.
Az árvaházban felnőtt, majd a rádiótechnikai tudása miatt elit náci intézetben kiképzett Werner (Louis Hoffman) egy rádiós osztagban szolgál. Az a dolga, hogy az ellenállók rádióadásait beazonosítsa, akiket aztán halomra lőnek. Amúgy rendes srác, és nem szereti a munkáját, és aki a háború előtt rendszeresen hallgatta Etienne bácsi adását, és akit, mit tesz isten, pont Saint-Malóba vezényeltek. Ide érkezik egy másik német, Reinhold von Rumpel őrnagy (Lars Eidinger) is, akinek a gyémántra fáj a foga, mert hisz annak gyógyító erejében, és
akinek az alakjába belegyúrtak minden eddigi visszataszító, gátlástalan filmes náci tisztet.
Vajon egymásra talál a vak lány, aki látja a láthatatlan fényt és a német fiú, aki a szép és igaz dolgokra vágyik, vagy diadalmaskodik a Hitler-frizurás, habzó szájú von Rumpel? Vajon van-e bármi esély az utóbbira?
Én elhiszem, hogy Shawn Levyt (Free Guy, Éjszaka a múzeumban), a sorozat rendezőjét és a forgatókönyvíró Steven Knightot csupa jó szándék vezérelte, és valamiféle meseszerűséget láttak a történetben – a csodatevő/átkot hozó gyémánt szerepe is erre utal -, de ennél sokkal több jót nem tudnék róluk elmondani. Az egész forgatókönyvet mintha a „Filmes ellenállók kedvenc elcsépelt mondatai” nevű, nem létező kiadványból ollózták volna össze, olyan mondatokkal, mint
„meg is ölhetnek, de nem némíthatnak el"
és maga a történet is hasonlóan faék egyszerűségű, akárcsak a karakterek. Aki jó, az végig jó marad, aki gonosz, az végig gonosz lesz, vagy még gonoszabb. Az egyébként valóban vak Aria Mia Loberti és a valóban német Louis Hoffman pontosan ebben az üzemmódban csinálják végig a filmet, mindenre folyton rácsodálkozva, tágra nyílt szemekkel, Mark Ruffalo a világ legeslegjobb apukáját játssza, míg szegény Lars Eidingernek jutott a humor nélküli náciparódia.
A helyzet pont ugyanez a mellékszereplőkkel, ők is vagy igaz hazafiak vagy gazember megszállók – az egyetlen kivétel az új Nyugaton a helyzet változatlanból ismert Felix Kammerer kétes erkölcsű Werhmacht katonaként egy valóban izgalmas epizódban. Az egyetlen, aki ebből egy kicsit is jól jön ki a dologból, az Hugh „Doktor House” Laurie, részben azért, mert az egydimenziós karakteren is átsüt a tehetsége, részben azért, mert
kapott egy nagy, bozontos szakállat, egy menő motort és egy Sten géppisztolyt.
Az övé a film egyetlen meglepő mondata, amit a fiatal németnek szegez: „Csakúgy lelőtted a parancsnokodat?” – mire a válasz: „Hosszú történet”. Minden más annyira régimódi és naiv, hogy az fáj, pedig nyilván modernnek szánták azt, hogy a nagybácsi afféle korabeli podcastot nyom, amit később Marie vesz át, hogy hosszan Verne Gyula regényeket olvasson fel – amit egyébként a való életben másfél perc alatt mértek volna be a németek.
Miközben a nagyrészt Magyarországon forgatott sorozat készítői a lehető legegyszerűbb történetre törekedtek, már ami a karaktereket és motivációikat illeti,
újra és újra elvesznek a részletekben.
Elég lett volna elmondani, hogy a német főhőst a topnáci intézetben képezték ki, felesleges megmutatni azt, pláne úgy, hogy ugyanezt az intézményt mutatta be a Napola - A Führer elit csapata (2004), ahogy Ed Skrein szerepeltetése is tök esetleges egy újabb hányadék náciként. A sorozat ugyanis főleg ebben erős: annyi arrogáns, szemétláda gestapós, SS-tiszt vagy más hitvány náci van itt, hogy kölcsön is adhatnának belőlük más produkcióknak.
És egy kis érdekesség a végére: Saint-Malo ostroma során vetették be először a történelem során a napalmot, maga az ostrom pedig tök felesleges volt, mert a németek annyira megrongálták a kikötő berendezéseit, hogy azokat csak a háború vége után lehetett újra használni.
Értékelés: 4/10
