A Facebookra fellépve azt látjuk, hogy különösen híroldalak és politikai szereplők bejegyzései alatt rendre szabályos lincshangulat alakul ki, és sokszor szembesülhetünk a színtiszta gyűlölettel, politikai és világnézeti hozzáállástól függetlenül. Az emberek számára csak fekete és fehér, jó és rossz létezik, aki mást vall, mint amit ő, az egy szenny, maga a megtestesült patás ördög.

És ezek a kommentelők nem fogják vissza magukat, anyáznak, szitkozódnak, erőszakkal fenyegetnek, és a rosszindulatú, gyűlölködő hozzászólók profilképeire kattintva megdöbbenve látjuk, hogy egy joviális néni, mosolygós családanya, vagy egy kedves bácsi pötyögte be azokat a bizonyos mondatokat.

Mi a fene folyik itt?

A Társadalmi dilemma (The Social Dilemma) hátborzongató képet fest a közösségi média személyiség- és társadalomformáló és -pusztító hatásáról, mindennek következményeiről, amit sajnos már a bőrünkön érzünk, és ha ez így megy tovább, csak egyre rosszabb lesz.

Spoilerek jönnek, mert aki nem akarja megnézni a filmet, vagy nincs Netflixe, annak sem árt tudni róla, mibe csöppentünk.

A filmben olyan emberek szólalnak meg, akik meghatározó funkciót töltöttek be a legnagyobb közösségi médiaplatformok (Facebook, Insagram, Twitter) megalkotásánál, van, aki a Facebook algoritmusát fejlesztette ki. Azaz nem a levegőbe beszélnek, amikor azzal szembesülnek, valójában mit alkottak. Ezek a megszólalók azt állítják, hogy a jó szándék vezérelte őket, amikor létrehozták ezeket a felületeteket, egy szebb világot akartak, emberi kapcsolatokot teremteni és megőrizni, és azt akarták, hogy mindenki egyaránt hozzájuthasson az objektív hírekhez, információkhoz. Ezt vagy elhisszük, vagy nem, de nem elképzelhetetlen, hogy tényleg nem számítottak arra, hogy az algoritmusuk annyira ügyesen tanul, hogy azt is mondhatnánk, hogy elszabadult, és azóta is megy a saját feje után.

Mert annyira jól kezdett működni a rendszer, hogy épp ellentétesen sült el ez az egész, az utópiából sötét disztópia lett. Illetve épp most alakul azzá.

Ez szenzációhajhásznak, bulvárosnak hangzik, de nem az. Hiszen görgessük csak végig a Facebook-üzenőfalunkat. Kedvünkre való posztokat kapunk, világnézetünknek és ízlésünknek megfelelő híreket és oldalajánlásokat. Bármire is kerestünk a neten, azokban a témakörökben rögvest reklámok próbálnak termékeket ránk sózni  – ez utóbbira van kihegyezve az egész. Hiszen a közösségi média elképzelhetetlenül nagy üzlet, és maga a felhasználó a termék, aminek lényege a figyelem megragadása és a vásárlás.

Részben ennek a reklámoktól hajtott üzleti modellnek köszönhető, hogy az algoritmus minél jobban kiszolgálja a felhasználót, és ennek megfelelően válogatja meg az üzenőfalunk tartalmát. Nyilván az interakciók, oldalkedvelések is befolyásolják, ám ennek következményeként tulajdonképpen buborékba zárnak a bejegyzések, hiszen saját kis világunkat képezik le – és a kevésbé tudatos felhasználó számára így lesz a világ fekete és fehér.

Fene tudja, létezik-e egyáltalán objektivitás, hiszen írásban egy vessző, élőszóban a hangsúlyozás, egy rövid szünet is értelmezhet, sugallhat, de tegyük fel, hogy hozzájuthatunk a valódi tényekhez, ha körültekintően tájékozódunk. Ha egyáltalán sikerül: ugyanis a Facebook a megnézett videók, elolvasott cikkek, meglátogatott híroldalak szerint (és az ezeken töltött időt is nézi, sőt, ha az üzenőfalat görgetve, akár a szokásosnál többet időzünk egy poszton, akár egy-két másodperccel, az algoritmus is feljebb sorolja, újabb támpontot kap, hogy milyen tartalmak felé terelje a felhasználót. Persze nem kell a tájékozódáshoz a közösségi média, de jóval leegyszerűsíti a dolgokat, mint az odalakat külön-külön felkeresni, és az ember lusta: ha van egy hely, ahol elébe teszik a dolgokat, minek szaladgáljon értük.

Így a platform, amit elvileg azért hoztak létre, hogy közelebb hozza az embereket, inkább csak eltávolítja őket egymástól. Illetve élesen elkülönülő, két csoportba sorolja őket, amelyek között óriási indulat feszül. A megszűrt információk kizárják az objektivitást, a világkép szűkül, és a propagandának, ferdítéseknek, értelmezéseknek és álhíreknek köszönhetően a felhasználók számára csupán egyféle igazság létezik, és aki mást mond, az hazudik. És takarodjon a pokolba.

A társadalom kettéosztottsága pedig már nem csak virtuálisan létezik: a demokráciák alapjai recsegnek, ropognak, a gyűlölet (legyen akár nyers, vagy gúnyba és cinizmusba, netán intellektuáliskodó okoskodásba oltott) egyre nagyobb feszültséget okoz, és ugyan sok helyütt már valódi erőszakba torkollt, még nem robbant. Még. 

De az egyénre nézve is veszélyes a Facebook. Fél életünket a monitor előtt töltjük, már nem csak üres perceinkben nyomkodjuk a telefonunkat, értékes időt rabolva el az igazi élettől.  Továbbá gondoljunk csak a netes bullyingra, illetve arra, hogy  főleg a tinédzserek közül sokan lájkokban és kommentekben mérik a szeretetet, és a másikhoz képest kevesebb visszajelzés súlyos önértékelési zavarokat okozhat, amely bizony öngyilkossággal is végződhet. A dokumentumfilmben statisztikákat is mutatnak, hogy a közösségi média terjedésével, mindennapos használatával az Egyesült Államokban ugrásszerűen megnövekedett a kamaszok öngyilkossága.

A társadalmi dilemma egy fikciós szállal is bemutatja, hogyan is működik mindez. Eléggé didaktikus ugyan, de illusztrációnak tökéletes. Egy átlagos család mindennapjaiba tekinthetünk bele, ahol különösen két gyerek életét határozza meg a telefon nyomkodása, komoly közösségi média-függők, amit leginkább a drogfüggéshez hasonlítanak, elvonási tünetekkel.  A legkisebb lány története a lájkok számából adódó személyiségzavar kialakulását mutatja be, míg a középső, a fiú sztorija először egy lány közösségi médiás reakcióiból próbálja leszűrni, hogy tetszik-e neki (a reakciók nyilván nem fedik a valóságot), majd kíváncsiságból megnézett YouTube videók melletti ajánlásokra kattintva szépen lassan azonosulni kezd eltorzult eszmékkel.

Szellemes húzás, hogy az Agymanók ötletét használva azt is bemutatják, hogyan működik a felhasználó kiszolgálása és a terelés. A telefon "belsejében" emberkék állnak egy vezérlőpult mögött, a megfelelő tartalmakat tallózzák, annak érdekében, hogy a srác gyakorlatilag folyton a neten lógjon, hiszen akkor a legfontosabbal, azaz reklámokkal is lehet bombázni. És ahogy egyre jobban felderítik az ízlését, a személyiségét, a kezdetben darabos 3D-s modell egyre tökéletesebbé válik, míg végül egy az egyben leképezi a fiút. Az algoritmus a végére jobban ismeri, mint ő saját magát, hiszen valójában az algoritmus alakítja a srác személyiségét.

Mi a tanulság? Hogy kurva nagy veszélyben vagyunk.

A film végén még beszélnek a közösségi média tudatos használatáról, óva intenek, hogy felelősen tájékozódjunk, mert még visszafordítható a folyamat, de nézzünk már körbe. A világ kezd darabjaira hullani, az emberek megőrültek, a feszültség szinte kézzel tapintható, és az olyan, igazságot követelő, jogos kezdeményezések, mozgalmak is, mint a #metoo, pusztító folyamatokká, boszorkányüldözéssé  alakulnak át. Vagy egy jó szándékú mesekönyv megjelenésére sokan habzó szájjal buziznak.

Isten hozott szép, új világ, Isten veled, emberiség.

Kapcsoljuk ki az a rohadt Facebookot. Persze, hogy nem fogjuk.

Jöhetnek azok a kommentek.