Az, hogy Aaron Sorkin milyen kiváló forgatókönyvíró, már az Egy becsületbeli ügy, a Charlie Wilson háborúja, a Social Network – A közösségi háló (amelyért Oscar-díjat nyert) és a Pénzcsináló című filmek, illetve Az elnök emberei és A színfalak mögött című sorozatok után nyilvánvaló volt, de a nagyközönség számára csak az elmúlt években vált egyértelművé, amióta Sorkin elkezdett rendezni is. És hogy az alkotó színészvezetés terén is kimagasló, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tavaly bemutatott A chicagói 7-ek tárgyalásának mellékszerepéért Sacha Baron Cohent Oscarra jelölték, de Jessica Chastain is pályája egyik legjobb alakítását nyújtotta Sorkin Elit játszma című rendezői debütálásában.

Mint korábban oly sokszor, a forgatókönyvíró-rendező

most is életrajzi filmmel jelentkezett:

a nálunk nem annyira ismert, de az Egyesült Államokban igazi legendának számító Lucille Ball – Desi Arnaz házaspár, az I Love Lucy című sitcom főszereplői egy sorsdöntő hetét meséli el. Az 1951 és 1957 között futott I Love Lucyt annak idején tízmilliók nézték: népszerűsége csúcsán hozzá igazították az áruházak esti nyitvatartását, mivel aznap, amikor sugározták, kiürültek a boltok. Egyéb vívmányai és technikai újításai mellett ez volt az első olyan sorozat, amit élő közönség előtt vettek fel, és mivel vegyes etnikumú párról szólt (Arnaz kubai származású), nagyon sokat tett az előítéletek és tabuk ledöntésében is.

Habár a széria legnépszerűbb szkeccseit, például a szőlőtaposást vagy a csokigyártósoros poént a magyar nézők is ismerhetik, jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is érdekelne minket egy Magyarországon sosem vetített tévésorozat sztárjainak élete. De Az élet Ricardóéknál annyival több a kulisszák mögé kalauzoló bennfentes mesénél, hogy elég elkezdeni nézni, és már öt perc után meg vagyunk győzve. Az áldokumentumfilmes beszélő fejes megoldással kezdődő film rögtön beránt a sűrűjébe: több évtizeddel a történtek után az I Love Lucy forgatókönyvírói vezetik fel a sztorit (és a későbbiekben is ez adja a cselekmény keretét), ami a sitcom történetének legnehezebb hetét tárja fel.

Lucille Ballt, a címszereplő Lucyt, Amerika kedvencét ugyanis (miután vallomást tett az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt) azzal vádolják, hogy kommunista – ami

az ötvenes évek elejének hidegháborús hangulatában (1953-ban járunk) nem csak karriereket, egész életeket tehetett tönkre.

Ilyen nyomás alatt kell a színészeknek és az alkotóknak leforgatni az I Love Lucy soron következő epizódját, és ha mindez még nem lenne elég, hamarosan újabb és újabb problémák merülnek fel (szám szerint kettő), amelyeket nem lenne ildomos elspoilerezni – a lényeg az, hogy Lucille és Desi magánélete is fordulóponthoz érkezik, így a főhősök a cselekmény végéig kettős szorításban vergődnek: egyszerre kerül válságba a szakmai életük és a házasságuk.

És ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mennyire nem szétválasztható ez a kettő – hiszen nem véletlen, hogy a Lucy és Ricky Ricardót megformáló Lucille és Desi a tévéképernyőn és az életben is egy párt alkottak. Kifejezetten katartikus élmény figyelni, hogyan fonódik össze a sorozat megszületésének háttérsztorija és a hősök házasságának története. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy ez a két, rendkívül különböző, de egyaránt nehéz jellemű ember folyamatosan képes túllépni a legnagyobb sérelmeken is, és a legnagyobb tisztelet és csodálat hangján beszélni a másikról – és a másikkal.

Az élet Ricardóéknálban csodálatos karakterrajzokat láthatunk ezekről a finoman szólva is nehéz helyzetbe került emberekről, és a nagy drámák mellett még ott vannak a sztárokat körülvevő közvetlen kollégák minidrámái is (például az I Love Lucy legfontosabb női mellékszerepét alakító színésznő egyéni krízise vagy a legfontosabb férfi mellékszereplő – J.K. Simmons nagyszerű alakítása – alkoholizmusa). Mindennek ábrázolása során pedig pattognak a párbeszédek, szúrnak a szavak, csattannak a poénok:

A varázslathoz pedig a két főszerepet alakító Nicole Kidman és Javier Bardem is hozzájárul. A két színész külön-külön és együtt is tökéletesen játszik.

Habár korábban talán sosem képzeltük volna őket egymás mellé, remekül működik közöttük a kémia, de önállóan is nagyszerűek.

Bardem parádésan jeleníti meg a magát minden helyzetből kivágó imádni való svihákot, aki valamilyen paradox módon egyszerre megbízhatatlan és sziklaszilárd jellem.

A színész és Kidman ugyan egyformán csodálatosak, de a színésznőnek jut az árnyaltabb alakítás lehetősége. A sztár két fronton is kimagaslóan teljesít: hitelesen idézi fel az amerikai előadó-művészet egyik legendáját, a fizikai humor nagyasszonyát. Sorkin tudatosan nem törekedett a külső hasonlóságra építő illúzióra (bár a fekete-fehér álarchív felvételeken a színésznő igenis emlékeztet Lucille Ballra), hangjával, mimikájával és mozgásával viszont Nicole Kidman nagyon jól hozza Ballt. Ami pedig annak a nézőnek is imponálhat, aki nem járatos az amerikai sitcomtörténelemben, és ami miatt a sztárt a jövő évi Oscar-jelölések nagy esélyesének tartják, hogy átélhetően mutatja be egy magabiztos nő elbizonytalanodását és testközelbe hozza annak vívódásait.

Annak ellenére, hogy a film vizuális művészet, Aaron Sorkin alkotása a szokásosnál is erősebben épül a forgatókönyvre (színészei elmondása szerint semmivel, még egy kötőszóval sem lehet eltérni a leírtaktól). Ennek megfelelően Az élet Ricardóéknál erősen intellektuális, de szerencsére nagyon sok benne az érzelem is. Ahogy A chicagói 7-ek tárgyalásában egy nagyon összetett történelmi-politikai helyzet bemutatásán keresztül a forgatókönyvíró-rendező az emberi kicsiségről és nagyságról beszélt, most is ott van minden csattanós replika, minden szellemes sziporka mögött valami örök és univerzális.

Legyőzhető-e a rasszizmus és az előítélet, ha két ember eléggé elszánt és eléggé szereti egymást?

Meddig vagyunk képesek elmenni a szerelmünkért, mi mindent teszünk meg érte? Mit vagyunk képesek még megbocsátani neki? Hol végződik a szerelem, és hol kezdődik a megbecsülés? Nem csoda, hogy látszólag bennfentes témája és intellektuális színezete ellenére Az élet Ricardóéknál bemutatóját karácsony környékére időzítette az Amazon Prime, hiszen végső soron minden a szerelemről és a szeretet erejéről szól benne.

Giccsesen hangzik? Nos, mérget vehetünk rá, hogy Sorkin előadásában egyáltalán nem az.

Pokorny Lia az I Love You Babyt énekelte a SZESSÖN próbatermében, amivel Tomi és Jancsó simán fel is vehette volna helyben megalakult zenekarukba.