A színész megpróbálkozott a forgatókönyvírással és a rendezéssel, de bár ne tette volna!
Abban nincs semmi meglepő, hogy minden színész szeretné magát kipróbálni a kamera túloldalán. Az igazán meglepő az, hogy erre olyanok is kapnak lehetőséget, akiknek semmifajta affinitásuk nincs ehhez. Márpedig ha a szakértelmet pusztán a lelkesedés pótolja, abból ritkán születik valami jó.
Adott egy – szerintem – remek, karakteres színész, aki szeretett volna filmet forgatni, így kapott szigorúan másfél óra játékidőt, hogy éljen vele. Valahogy így képzelem, amikor Russell Crowe megkapta a lehetőséget, hogy írjon és rendezzen egy filmet, aminek ráadásul a főszerepét is ő játssza. A Pókerarc alapötlete még csak nem is rossz: a szerencsejátékon meggazdagodott Jake Foley (bizony, ő Crowe) összetrombitálja a gyerekkori barátait, hogy pókerezzenek egy nagyot, és nem mellesleg igazságszérumot ad be nekik, hogy felszínre bukjanak az eltemetett titkok. Gondolom, emberünk egész életében alig történt valami, mivel
ebbe az egyetlen éjszakába sűrűsödik bele minden:
pont most jönnek a műkincstolvajok is, hogy elbugázzanak ezt-azt a pazar villából, és a lánya is most szembesül azzal, hogy az apja halálos beteg. Igen, Jake gyógyíthatatlan rákban szenved, szóval ez az egész egy nagy, halál előtti szembenézés a múlttal.
Apropó, múlt: a film első tíz perce kifejezetten ötletes. Itt láthatjuk a szereplőket gyerekkorukban, ahogy már ekkor rajonganak a pókerért, de akár egy Stephen King regényben, a felhőtlen gyermekkort beárnyékolja az idősebb srácok zaklatása. Ebből kapunk egy elég jól sikerült ízelítőt, majd bitang nagyot ugrunk az időben, és épp Jake-et diagnosztizálják, majd elmegy egy spirituális vezetőhöz, hogy barangoljon egyet saját elméjében. Ez a hol szentimentális, hol idétlen, hol csak simán unalmas szekvencia a kelleténél jóval hosszabbra sikerült, és azon kapjuk magunkat, hogy
míg Russell Crowe révületét nézzük, már vagy fél óra eltelt a filmből, és nem történt semmi.
Legalábbis semmi, ami előrevinné a cselekményt.
Maradt tehát egy óránk, ebbe kell belesűríteni a pókerjátszámát, a gyermekkori traumákat és a tolvajok leszerelését. Mondanom sem kell, ez korántsem sikerül.
Az egész film olyan, mintha valaminek a vázlata lenne, mindenből van itt egy kicsi, de semmi sincs igazán megalapozva, felépítve, kibontva.
Kiváló példa erre, hogy az egykori barátok úgy érkeznek Jake villájába, hogy előtte mindenki kap tőle egy kocsit, és versenyezniük kell a célig. Vagány verdák, szép tájak, szóval mi kell még egy felpörgetett városi autóverseny-jelenethez?! Hát, például az, hogy meg legyen írva, és le legyen forgatva. Oké, nem a Halálos iramban tempót várom, de egész konkrétan pár teljesen jelentéktelen vágóképtől eltekintve ebből a rögtönzött futamból semmit sem látunk. Épp ennyire izgalmas maga a központi pókerjátszma is, vagyis semennyire: vágóképek sorozatát látjuk, ahogy a karakterek sztorizgatnak az életükről. Pedig van tét, hiszen az egyik szereplőnek olyannyira szüksége van a nem csekély nyereményre, hogy ha nem kaszál, akkor öngyilkos lesz. Ebből semmi nem jön át, a leosztásokat se látjuk, az egész épp annyira el lett mismásolva, mint amilyen hirtelen véget ér.
Nagyfokú átgondolatlanság is jellemzi ezt a filmet. Azt már megszoktuk, hogy tinédzsereket huszonéves színészek játszanak, de a Pókerarcban valahogy arra sem sikerült figyelni, hogy a gyerekkori barátok felnőtt verziói nagyjából egyidősek legyenek. Russell Crowe idén áprilisban lett 59, Liam Hemsworth (igen, ő Chris Hemsworth kevéssé ismert testvére, aki Henry Cavilltől fogja átvenni a Vaják címszerepét) pedig 33 éves, viszont a sztori szerint elvileg kb. egyidősek. Persze, tudom én, hogy színészek, és bármit el lehet játszani, de ekkora korkülönbség már eléggé látszik.
Ahogy az is látszik, hogy nem lett igazán kitalálva, miről akar szólni a Pókerarc. A gyerekkori barátság elmúlásáról? A felnőttkor felelősségéről? A szerencsejátékfüggőség ártalmairól? Vagy arról, hogy minden online programot fel lehet használni katonai célokra? Ja, mert nem is mondtam, hogy ebbe is belekap a sztori, de persze ez sincs igazán körüljárva. Ha minden idegszálam megfeszítem, és próbálom kitalálni, hogy miért készült ez a film, valami olyasféle víziót látok, hogy
Russell Crowe forgatott egy macsó filmet a toxikus maszkulinitásról.
Csakhogy ehhez először látnunk kéne a toxikus maszkulinitást, ám csak felskiccelt figurákat látunk, tesze-tosza, simlis férfiakat, akik valahogy boldogulni próbálnak az életben. Aztán az egész átbukik egy kínosan pedáns példabeszédbe: Jake mindenkit ellát a végrendeletében jótanáccsal (gondolom, mindnyájan tudtuk, hogy majd a temetéssel zárul a sztori) és persze megfelelő anyagi támasszal.
A tanulság, hogy a szerencsejáték, az önpusztítás rossz, mindenki szedje össze magát! Mintha végig az lett volna Crowe célja, hogy ezt kinyilatkoztassa, mintha kanosszát járna valamiért, amiért végül minket, nézőket büntet.
A filmet tavaly októberben mutatták be a Rome Film Festen, de mozikba már nem nagyon jutott el, Amerikában is csak limitáltan játszották. Elsősorban tévében és streamen debütált, ahogy nálunk is az HBO Maxra került fel. A Pókerarc valóban inkább tévéfilm kategória, de a legfájóbb az, hogy nem egyértelműen vacak film. Russell Crowe minden tekintetben rutintalan író és rendező, ám vannak jó ötletei a forgatókönyvben (az például mekkora már, hogy a műkincstolvajok magukkal visznek egy becsüst), és a rendezésben is. De filmmé sajnos mindez nem áll össze.
