Rendező: Woody Allen
Közreműködik:Réz András
Az ötvenedik Oscar-gála 1978-ban csekélyke meglepetést tartogatott: az Annie Hall négy Oscar-díjat gyűjtött be a forgatókönyv, a női főszereplő és a legjobb film kategóriákban. S bár színészi alakításáért Woody Allen nem kapott Oscar-díjat, a legjobb rendezés díja az övé lett. (A Csillagok háborúja alulmaradt, mint ahogy Steven Spielberg sem kapott Oscart a Harmadik típusú találkozásokért.) Szép, méretes siker volt. Üzleti értelemben is. Talán még fontosabb, hogy ezzel a filmjével Woody Allen magasabb osztályba lépett. Tiszteletre méltó, pedig az önpocskondiázó brooklyni komédiás csak azt teszi, amit eddig is.
Az Annie Hall egy parádés stand-up, amelyben az anekdoták és zsidó viccek valahogy túlnőnek önmagukon. Na, ez a „valahogy” a film titka, hiszen egy kapcsolat, egy szerelem tündöklése és bukása annyira nem átütő sztori. Állítólag volt már ilyen. Csakhogy az Annie Hall ritka mutatványt hajt végre. Egyrészt, mert végtelenül személyes. És ez nem csupán azt jelenti, hogy Allen felvillantja benne a szerepeit, az életét. Inkább valami olyasmit, hogy történetünk főhőse egyszerre van kint és bent. Szemlélője és élvezője/elszenvedője a kapcsolatainak. Másrészt azért, mert a dialóg, a riposztok végtelenül szellemesek. (Ennek a Woody Allen-filmnek a mondatait idézzük a leggyakrabban.) Harmadrészt azért, mert szerelmi vallomás - egy városhoz, New Yorkhoz. Negyedrészt… Ne soroljuk! Az Annie Hall ugyanis olyan érzelmeket kelt és jelenít meg, amelyeket roppant nehéz lenne szakszerűen leírni. Mostanság, negyvenöt évvel a születése után talán még nehezebb. Monitor-magányunkban hogy a fenébe is érthetnénk meg, hogy a szerelem, az emberi kötődések nem kipreparálható, hűvösen elemezhető jelenségek. Ott van bennük sok-sok másik ember, a furcsán tekeredő világ, az emlékek, az előítéletek. És még a város is…
Angol nyelven, magyar felirattal
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.ű.