Aki valaha látott Tarkovszkij filmet, soha nem felejti el. Egyetlen képsorát sem. Egyetlen gondolatát sem. Utolsó filmjét kisfiának ajánlotta azzal a felkiáltással: "Kezdetben vala az Ige. Apa miért van ez?" Minden filmje a hit keresése, amely nem látható, s nem hallható. Talán Johann Sebastian Bach Máté Passiójánál, Mozartnál, s Tarkovszkijnál és még pár kiválasztottnál keresendő és érezhető. Őrizzük meg valamennyiüket, lelkünkben. Áldozathozatal. Ez a legszentebb kötelességünk. Itt és ma. Mint a legszentebb filmevangélista Tarkovszkij gondolatait "A megörökített idő" című könyvében leírta. Tarkovszkij vallja, hogy a film az egyetlen olyan művészeti ág, amiben óriási szerepet játszik az idő fogalma. Számára a rendezés nem más, mint az idő megfaragása. "A szobrász kezébe vesz egy márványdarabot, és már látja benne a kész művet, mindössze az a dolga, hogy a felesleges részeket eltávolítsa. Ugyanígy jár el a rendező is, aki egy darabnyi időt formáz át, elhajítván mindazt, amire nincs szüksége, és csak azt hagyja meg, ami része lesz a majdani kész műnek." Tarkovszkij 1982-ben elhagyja hazáját, s Olaszországba utazik, felesége és gyermeke nem mehet vele. Megpróbál dolgozni, alkotni, egy csodálatos filmre készül, Nosztalgia a címe. Tonino Guerra forgatókönyvíróval tölti napjait, magányát, otthontalanságát egyedül a közös szellemi alkotó munka oldja. Olaszország egyik legszebb táján utaznak, sétálnak, beszélgetnek. A táj Toszkána, Szerb Antal "Utas és holdvilág" hangulatait idézi, Amalfitól Siennáig utaznak, s gondolkodnak az eljövendő játékfilmben, s nosztalgiáznak. A poéta és filmrendező megrendítő őszinteséggel tekint szét a tájon, tér be templomok szentélyébe, s monologizál az elhagyott szülőföldről, miközben nem igazán tud ide megtérni.