A kalandok és szerelmek, a szabadság és szabadosság, a művészet levegőjét habzsolók fővárosa: Párizs az 1914-es hadüzenet pillanatától, egyik napról a másikra, dühödt fenevaddá változott. Az addig másokat befogadó és csodált franciák ellenségként kezelték a Német és a Habsburg Birodalom fővárosukba szorult polgárait. Azokat a német, osztrák, magyar és svájci állampolgárokat, akik már nem fértek fel az "idegeneket" hazamenekítő vonatokra, a francia hatóságok összefogdosták, s vidéki börtönökbe, várakba, kazamatákba zárták. Így került, több száz sorstársával együtt, az Atlanti-óceán partján lévő kisváros, Noirmoutier várbörtönébe a frankofon kultúra csodálója, az aradi születésű középiskolai tanár, Kuncz Aladár. A vén kontinenstől egy kőhajításnyira lévő gyönyörű szigeten kezdte írni a világirodalom egyik legszebb én-regényét, amelyről első francia kritikusa ezt írta: "e gyönyörű könyv tragikuma abban rejlik, hogy olyan állapotról ad jelképesen konkrét rajzot, mely nem csupán egy valóságos fogoly helyzete, hanem többé- kevésbé mindenkié, aki valamely örjöngő kollektivitás áldozata." A világhírűvé vált Fekete Kolostor egyben az első magyar kollektív regény is, amely egy tragikus körülmények között összeverődött alkalmi csoportosulás közösséggé kovácsolódását ábrázolja. Ez az 'összekovácsolódás' azonban rengeteg nélkülözéssel, testi és lelki megaláztatással, szenvedéssel járt, s a mű hőse, maga a szerző, végigjárta a pusztulás, a züllés, lelki megrokkanás, a pervertálódás, az embergyűlölet s a végtelen pesszimizmus valamennyi stációját.