A két zenész közös improvizációinak tényét meglepővé teszi a különböző iskolázottság, elkerülhetetlenné az azonos muzsikusi-szellemi magatartás radikalitása. "Saját darabjaik és együttes rögtönzéseik valójában lerombolják a jazz-zel vagy a klasszikus stílusokkal szemben támasztott előzetes elvárásainkat. Zenéjük és zenélésük azért páratlan közel s távol, mert pontosan ott kezdődik, ahol az elvárásokat generáló mintákat és kliséket maguk mögött hagyták. Ha néhol megkapaszkodnánk egy-egy klasszikus jazz-re, népzenére vagy barokk fúgára utaló gesztusban, azok proteuszi megfoghatatlansággal illannak máris tova. Lehetetlen hát megmondani, mi is az, amit hallunk; a zene lerázza magáról az intellektuális közeledéseket. A két muzsikus arra kényszeríti hallgatóit, hogy mankóikat eldobva ráhagyatkozzanak az első pillanat romlatlan tapasztalatára; hogy a fogalmak, kategóriák kliséibe való kapaszkodás helyett merjenek hinni önmaguknak. Dukay és Gadó muzsikuslényének nagysága a pillanattal szembeni alázatban van." (Dolinszky Miklós, zenetörténész)