Az aktuális rész ismertetője: A gímszarvas Vasban élt. Mármint Vas megyében. Vas megye Magyarországon terült el. A vadász Magyarország állampolgára volt. Ez a szerencsés együttállás lehetővé tette azt a nagyszerű vadászatot. Szeptember elején jártunk, bőgtek a szarvasok. Aki nem hallotta még a kereső gímszarvas bika hangját, bőgését az őszi erdőn hajnalon vagy alkonyatkor, az nem hallott még igazából semmit sem. A vadász is ezért a hangért járta leginkább az erdőt. Mert az a hang valami emberfeletti erőt kölcsönöz annak aki hallja. Erőt, férfiasságot, az állatban meglévő ösztönök kifinomultságát, egyszóval a vadászat gyönyörűségét. S minden vadászatok királynője a gímbika vadászat. Legalábbis ezen a tájon. Mert nyilván mást gondol mindenről az alaszkai vadász, aki elé egyszer csak kitoppan egy jávorbika a maga egy tonnájával, de amikor a mi erdeinkben felhangzik a bőgés és két felbőszült tesztoszterontól majd szétrobbanó bika egymásnak megy a tisztáson, nos akkor sok mindent átértékel magában az ember. Világról, jó istenről, önmagáról, gondokról, az élet értelméről. Azután persze minden marad a régiben, ugyanis az ember a legostobább lény ezen a Földön, s végtelen ostobasága abból ered, hogy ő a legokosabb, a legtehetségesebb. Ilyesmiken töprengett a vadász Vasban az erdőn. Remek helyre ültették, a kedvenc lesére egy tisztás szélén, s a tisztás közepén nádas, zsombékos terület, ha itt nem lesz bika, akkor sehol sem. Ez volt az utolsó gondolata mármint ébren, mert aztán mélyen elnyomta az álom. Mentségére szolgáljon, hogy fél öt körül járt és a levegő is harapott. Csak annyit tudunk mondani, aki még nem aludt el őszi hajnalon harapós, hűvös legelőn odafent a lesen nem aludt az még el soha. Igen, a vadászat gyönyörűségének egyik fontos alkotóeleme a lesen elalvás. Aludt a vadász. Mellére esett állal, hangtalanul, mélyen s közben életek zajlottak. Egy kimerült, lesoványodott, a párzási időt kiheverni akaró, pákosztos őzbak lépett ki a tisztásra, s csipegetett valamennyit a harmatos füvekből. Olyan kényesen, olyan válogatósan, mint valami elkényeztetett hercegecske. Aztán egy gólya lépdelt elő, le-levágott, hosszú csőrével. Csiga, bogár, talán valami eltévedt béka bánta, de legjobban a gólya bánt mindent, mert baja lehetett, s itt maradt. Társai mind úton voltak már Afrika felé, ő pedig jobbra-balra tekintve számlálta a napokat és várta a halált, mint öregember az elfekvőben vagy ifjú legényember a lövészárokban. Egy róka is előkerült. A rókák végül mindig és mindenhol előkerülnek, s olyan kényesen, olyan peckesen ügetett át a mezőn, mintha tojásokon járna vagy mintha parkett táncos lenne s kezdődne a fellépés. Aztán hirtelen eltűnt minden látható élet a mezőről és mély lett nagyon a csend. S akkor megszólalt a bika. A vadász kinyitotta a szemét. Ilyen mély bikahangot nem hallott még soha. Mély volt, erős, messzire hangzó és félelmetes. Úúúú, ismételgette a lőhetőnek, érettnek, hatalmasnak, kapitálisnak hallatszó öreglegény. A vadász pedig a les szélére tette a puskacsövet, belenézett a hang irányába fordított céltávcsőbe és remegő gyomorral várakozott. S akkor néhány perc múlva kilépett a nádas, zsombékos fedezékéből a bika. Lőhető volt. Érett, hatalmas, kapitális trófeája lehetett vagy 12-es. Félelmetes gyönyörűséges döhér bika volt. Teste csupa izom, csupa feszültség, s gőzölgött mint egy túlfűtött gőzmozdony. Ahogy bőgött, orrán-száján dőlt a hajnali pára. Hatalmas agancsán sás, káka, nád lógott, s mikor éppen befejezte a bőgést, lehajtotta majd ide-oda ingatta azt a hatalmas, koronás főt, mintha ott volna az ellenfél a vetélytárs, akivel meg kell majd küzdeni. A vadász a lapockára helyezte a szálkeresztet, ujja a ravaszon. S akkor a bika elhallgatott és felnézett rá. Nézték egymást. Előbb a céltávcsövön keresztül, majd a vadász is felemelte fejét, s egyenesen és közvetlenül a bika szemébe nézett. - Még ne! _ mondta a bika. - Rendben! _ mondta a vadász. - Még dolgom van _ bólintott alig észrevehetően a bika. - Tudom _ felelte a vadász. - Köszönöm barátom! - Nincs mit, barátom! - Még találkozunk találkozunk! - Találkozunk! S a bika belépett a nádas, zsombékos fedezékbe. A vadász még sokáig ült a lesen. Az őszi nap erős volt, átmelegítette a tisztást, az erdőt, a nádast, a levegőt. Eltűntek a párák és a ködök, s átmelegedett a vadász is, bár nemigazán a Naptól. S lelke tágas vadásztermében a fő helyre került hatalmas, érett gyönyörű trófeás bikája, amelyet képtelen volt elejteni. Ott bőg majd ezután, a maradék idők végezetéig.