Ha valamire, arra biztos nem panaszkodhatunk, hogy nem készül mostanában elég új film. Ezerrel pörögnek a streamingoldalak, és a régóta temetett mozik is működnek még heti 4-5 premierrel. A minőség azonban nem mindig csap át mennyiségbe, rengeteg folytatás, előzmény, spin-off vagy futószalagon gyártott adaptáció készül. Az igazán eredeti koncepcióra épülő filmekre úgy kell vadászni – és ha biztosra akarunk menni, akkor egyszerűbb visszamenni pár évtizedet a filmtörténetben. Következzen 5 megkérdőjelezhetetlenül eredeti film!

Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. (1975)

Ami az izgalmas alaphelyzeteket illeti, a "középkorú belga özvegyasszony krumplit hámoz, és három napon át végzi ugyanazt a házimunkát" nem úgy hangzik, mint egy lebilincselő film, amely az elejétől a végéig a képernyő elé szegezi az embert. Ehhez képes Chantel Akerman alkotását a Sight & Sound brit lap szavazásán minden idők legjobb filmjének választották pár éve.

A Jeanne Dielman átértelmezi az unalom jelentését, mert itt az a cél, hogy a néző minden percben átérezze a monoton ismétlődést és a felgyülemlett frusztrációt, amit a címszereplő (Delphine Seyrig) megtapasztal. A film hírhedten lassú tempója, amely hajlamos irritálni és elriasztani a nézőket, valójában nem is hiba, hanem szándékos művészi döntés, és pont ettől egyedülálló élmény a film, amely maradandó hatást gyakorol arra, aki hajlandó időt és energiát fektetni bele.

Akira Kuroszava: Álmok (1990)

A legendás japán rendező, Kuroszava, amikor 80 évesen átvette a tiszteletbeli Oscar-díjat, szerényen megjegyezte, hogy még csak most kezdi meglátni, milyen lehetőségek rejlenek a filmművészetben. Következő filmje, az Álmok tökéletesen illusztrálta, hogy pontosan mire gondolt. Nem egyszerűen egy méltó hattyúdal, hanem egy mélyen humanista és megejtően személyes meditáció a művészetről, a természetről és a képzelet határtalan erejéről. A rendező saját álmaiból és kézzel festett forgatókönyveiből összeállított nyolcrészes antológiafilmet nézve olyan érzés, mintha újból megtapasztalnánk a színeket, a kompozíciót és a filmes történetmesélést.

Az erőmű-leolvadástól és a rókaesküvőn át az elesett harcostársa szellemével szembesülő katonáig minden egyes szegmens vizuálisan lenyűgöző és tele van fantáziával. Mégis a Varjak, amelyben Kuroszava belép Vincent Van Gogh festményeinek világába (Martin Scorsese a holland művész szerepében tűnik fel) a legemlékezetesebb mind közül.

A John Malkovich-menet (1999)

Spike Jonze filmje a mozgókép-történelem egyik legbizarrabb sztorijával indít. Egy állástalan bábos (John Cusack) az új munkahelyén talál egy kis ajtót, ami valójában egy átjáró a híres színész, John Malkovich elméjébe - akit természetesen John Malkovich alakít a filmben... A férfi a dologból hamar üzletet csinál: kétszáz dollárért árul egy John Malkovich-menetet, ami kicsit olyan, mint a kábítószer. Nem csoda, hogy a felesége túlságosan is rákattan a dologra, ahogy az sem, hogy a férj élete is teljesen a feje tetejére áll. Itt Malkovich alapvetően nem színészként van jelen (bár szerepel a filmben saját magát megformálva), hanem jelenségként, megfoghatatlan fogalomként, a vágy titokzatos tárgyaként.

Miért működött mégis egy ennyire bizarr alapötlet? Mert a forgatókönyvíró, Charlie Kaufman egy zseni, maga a film pedig ördögien ötletes, ráadásul a kritikusok és a közönség is kellőképpen vadnak és eredetinek tartotta.

Dogville – A menedék (2003)

A helyszín egy kis bányászfalu a '30-as évek Amerikájában. Lakói szegény emigránsok, "jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat", ebbe a világtól elzárt közösségbe érkezik üldözői elől menekülve Grace (Nicole Kidman). A fiatal, csinos nőt a falu lakói egy tanácskozást követően befogadják, és úgy döntenek, menedéket nyújtanak neki az őt üldöző gengszterek elől. Cserébe Grace mindenben a segítségükre van. Ami azonban kezdetben szívességeknek indul, később kényszerré, valóságos terrorrá válik. A helyiek megtudják, hogy Grace-t a rendőrség is körözi, így a menedéket egyre súlyosabb áron "kínálják" neki.

Bár izgalmasan hangzik ez az alaphelyzet, ahhoz önmagában nem elég különleges, hogy felkerüljön miatta a film erre a listára. Lars von Trier azonban nem hagyományos drámát készített, hanem egy kvázi kísérleti filmet, mely a színház és mozi határmezsgyéjén egyensúlyoz – nincsenek igazi díszletek, krétacsíkok jelölik a stúdió padlóján az épületeket –, sőt a rendező a film általánosan elfogadott fogalmától is eltávolodik. Nyilván nem azért, mert hibázott volna Trier, pont ez a hatás volt a célja.

Az öldöklő angyal (1962)

Kevés ennél izgalmasabb alaphelyzet létezik: egy csomó előkelő arisztokrata összegyűlik, hogy vacsorapartit tartsanak egy pazar kastélyban, de aztán egy számukra felfoghatatlan, rejtélyes erő miatt fizikailag képtelenek elhagyni a helyszínt. Horrort vagy akár sci-fit is lehetne forgatni ebből az ötletből, de Luis Buñuel, a filmművészet első számú szürrealistája természetesen nem konvencionális megoldásokat választott.

Az obszcénul gazdagok felvágós, könnyelmű életmódja és a polgárság képmutatása a spanyol rendező gyakori célpontjai voltak – lásd A burzsoázia diszkrét báját és a Szabadság fantomját –  és Az öldöklő angyal kritikájának fókuszában is ezek a csoportok állnak. De valójában nem az az igazi attrakció, amiről, hanem ahogyan beszél a film - a feszültség folyamatos fokozásával, a maró társadalmi kommentárokkal és a kíméletlenül gonosz poénokkal.

Via: Taste of Cinema