Festőművész. Iskoláit Eperjesen és Nagyváradon végezte, első festőtanára Mezey Lajos volt, 1864 áprilisától a müncheni képzőművészei Akadémián tanult, 1866-tól Wagner Sándor, 1867-től 1869 októberéig Karl von Piloty növendéke volt. Baráti körébe tartozott Benczúr Gyula, Liezen-Mayer Sándor, Székely Bertalan valamint Hans Makart, Gabriel Max és Wilhelm Leibl.

Első érett képe realista portré csibukozó öccséről, Zsigmondról (1866). Szívesen választott képtárgyul finom és mégis mindennapi jeleneteket.Gustave Courbet-val kötött ismeretsége hatására Párizsba készült. Mégis haza kellett utaznia Jernyére beteg apjához. Otthon folytatta a bensőséges, realista családi arcképek festését, élete egyetlen oltárképét is elkészítette a felvidéki falucska temploma számára.

1872 májusában tért vissza Münchenbe, ahol minden ismerőse a közelgő bécsi világkiállításra beküldendő képek festésével volt elfoglalva. A hazai kirándulások emlékét a müncheni művészélet piknikjeivel összekapcsolva tervezett szokatlan és merész kompozíciót, ez lett a Majális (1873, Magyar Nemzeti Galéria). Kisebb remekműveket is festett, amelyek a lendületes ecsetkezelés és az erőteljes színezés virtuózának mutatják.

Ez időben Arnold Böcklin volt a műteremszomszédja, aki végre megértette és nem háborodott fel újító merészségén. A Majális tökéletesen arányos plein air kompozíciója az új természetszemlélet kiteljesedésének legjelentősebb közép-európai eredménye. Festészettörténeti jelentőségét sem Münchenben, sem Bécsben nem ismerték fel.

A világkiállításon maradt Fürdőházikó a Starnbergi tavon (1872) viszont kitüntető érmet nyert. Megházasodott és a jernyei kastélyban rendezkedett be, itt festette feleségéről a Lilaruhás nő (1874, Magyar Nemzeti Galéria) című képet.

A művészi központoktól távoli falusi környezetben, a sok családi gond közepette nehezen ment számára az alkotómunka. 1875-ben legalább a München melletti Sternbergi tóhoz, az időközben szintén családot alapított Gabriel Max és Benczúr Gyula közelébe szeretett volna áttelepülni, de apja nehéz haldoklása és halála ebben is megakadályozta, véglegesen Jernyén rendezkedett be.

Az öccseinek jutott kastély parkjának végében saját tervezésű lakóházat, távolabb műteremházat építtetett, amelyeket 1878-ban foglalt el. Egyéni képterveit félretéve csupán a portrékat és a Kentaur és faunok (1878, Magyar Nemzeti Galéria) kompozíciót fejezi be. Ezzel búcsúzott a böcklini mitológiától, amely többé nem tért vissza festészetében.

Tíz évre abbahagyta a festést és saját kezelésébe vette saját kis birtokát. 1894-ben a jernyei parkban festegető Zemplényi Tivadar rábeszélésre befejezte félbehagyott képeit, újakat is festett (Pipacsos rét, 1896, Magyar Nemzeti Galéria). Végre el tudta adni műveit a pesti kiállításokon. 1896-ban a Nagybányára igyekvő fiatal művészek csodálattal ismerték fel elődjüket a millenniumi tárlatra beküldött képeiben. Az elismerés hatására az ötvenedik évén túljutott mester bekapcsolódott a művészeti életbe.

1897-től képviselőként a művészképzés modernizálésáért szállt síkra a parlamentben és a sajtóban. 1905-től haláláig a budapesti Képzőművészeti Főiskola igazgatója volt.

Nagy sajtóvisszhangot és számos képeladást eredményező gyűjteményes kiállítást 1905-ben Budapesten a Nemzeti Szalonban, 1912-ben az Ernst Múzeumban, 1910-ben Münchenben, a Galerie Heinemannban rendezett. Folyamatosan kiállított.

1902-ben és 1903-ban Itáliában festett, 1908-ban végre kijutott Párizsba. Ferenczy Károllyal és Rippl-Rónai Józseffel együtt megalapította és vezette az első modern művésztársaságot, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét (MIÉNK).

Művészetének 1894-ben kezdődő utolsó, naturalista-realista korszakában már nem tudta elérni fiatalkori képeinek spontán zsenialitását. Fő műfaja ekkor a tájkép (Őszi táj, 1900; Capri, 1903; Szurokfenyő, 1904), amely 1908 körül egyre szerkezetesebbé vált és a posztimpresszionista törekvésekhez közeledett (Mező, 1909, Miskolc, Herman Ottó Múzeum).