Úgy negyedfél évtizede, a 80-es évek elején láttam elõször s utoljára a Simon Boccanegrát, Cappuccillivel és tegnapig nem éreztem úgy, hogy újból meg kell néznem, mindig akadtak egyéb restanciák is rendesen. A mostani mini-felújítás azonban fölkeltette érdeklõdésemet és hogy úgy mondjam, változatosnak ígérkezett a február 3-ai szereposztás: \"NN\" mint Boccanegra, Amelia/Maria: Rost Andrea, Adorno: Arturo Chacón-Cruz..aztán szép (szép?) lassan ki- és átalakult a végsõ szereposztás, nem is rosszul, de errõl késõbb.

A mû? Tiszteltetem a darabot \"elõremutató remekmûként\" és egyéb kötelezõ tiszteletkörökkel dicsérõ tudós zeneesztétákat és a Boccanegra-fanokat, de ez az opera számomra és leegyszerûsítve: nem jó. Az egy dolog, hogy a története nemcsak valószerûtlen -ez más operáknál is megesik-, de nehezen követhetõ, a szöveg folyamatos olvasása közben és ellenére is elveszti az ember olykor (olykor?) a fonalat. Még ez se lenne katasztrófa, ha a zenében legalább Verdi-átlagos mennyiségben fellelhetõk lennének a valóban közkinccsé vált, suszterinasok és közönség által fütyült slágerek. De nem, nincsenek: még a legnépszerûbb számok (Fiesco-ária, Amelia-ária, Békedal, egy-két duett, tercett) is inkább ínyencfalatok, a cselekmény és a zene többször is \"leül\". Mindig mindenhol megírják az okosok, hogy \"a Boccanegrát csak a legjobb erõkkel szabad elõadni\". Csakhogy én ebben az elvárásban implicite valamiféle szabadkozást érzek: ha valahol nem sikeres egy Boccanegra-produkció, arról netán nem Verdi, nem a zene, nem a szerencsétlen librettó tehet, hanem csakis az elõadás, az elõadók? És melyik opera az, amit nemcsak a legjobb erõkkel szabad(na) elõadni?! Érezte bizonyára Verdi mester is, hogy \"éz ném áz áz igázi\", hiszen majd\' fél életén át csiszolgatta-reszelgette Boccanegráját. Talán azért, mert ez egy erõsen politikai töltetû és cselekményû darab és csak másod-harmadsorban szerelmi történet, de mint nagy hazafi, erkölcsi kötelességének gondolhatta, hogy e mûvét az olasz egység létrehozásának majd megerõsítésének szolgálatába állítsa. Közben és szerencsénkre egyre-másra írogatta jobbnál-jobb új opuszait.

\"Félre\": hogy mennyire örök és setét a politika útvesztõje és mennyire ismétlik magukat politikai-történelmi események, fordulatok-pálfordulások, az ha hamarabb nem, tegnap tényleg kiderült. Paolo Albiani, a derék plebejus hazafi a doge-i székbe segíti ex-kalóz harcostársát, barátját, a szintén plebejus Simon(e)t, aki hálája jeléül neki ígéri, ha nem is fele doge-ságát, de arájának Ameliát...majd amikor ismeretes okokból megváltoztatja elhatározását, kevésbé elegáns kifejezéssel és Paolo szemszögébõl nézve: amikor szószegõvé válik és ajtót mutat a lányra ácsingózó, de kényelmetlenné vált kérõnek, Albiani egyszeriben Boccanegra kérlelhetetlen, halálos ellenségévé válik. Életét onnantól fogva csakis a bosszúvágy vezérli, egyiküknek értelemszerûen halnia kell.,..egyiküknek vagy mindkettejüknek. Az áthallás igen erõs, máskor, máshol is akadnak hasonló esetek, idõben-térben sokkal közelebb is. Ismerõs? Ugye? Tanulságos!

Vissza az elõadáshoz. Ez a 2011-es rendezés-tervezés (Ivan Stefanutti munkája) megfelelhetett a klasszikus adaptációk híveinek, magamat nem kimondottan sorolnám e táborhoz. Korhû kosztümök, korhû, idõnként imbolygó díszletelemek, sehol egy árva mobiltelefon vagy kerekesszék, pedig mindkettõ és még sok minden egyéb elkelne itt olykor ilyen-olyan okból és céllal. Szereplõk jönnek, szereplõk mennek, sok sötét ruhájú, sötét hangú szólista, a kórus többnyire álldogál. Szellemes ötlet a szoboralakok olykori mozgatása, avagy \"rajnai\" sellõk a Ligur-tenger partján = vö. közeli Offenbach-premier. Ezzel nagyjából elmondtam a részemrõl elmondhatót. Akinek ennyi rossz kevés...

Mint már jeleztem, érdekes szereposztást ígértek a szombati elõadásra, aztán kalandosabban alakult a dolog. Lett egyszer csak \"NN\"-bõl végre nevesített Boccanegra, Rost Andrea hetekkel ezelõtt kiszállt a buliból -hétfõi Desdemonáját hallgatva: talán jobb volt így- végül lecserélték a tenoristát. A magyar basszista pedig váratlanul túlórázni kényszerült, lásd lejjebb. S e netán baljós tézis után jöjjön az ántitézis: kaptunk egy nemzetközi mércével is mérhetõ színvonalú, élvezetes elõadást három olyan külföldi vendéggel, akik így, együtt talán még sosem álltak egy színpadon, se Pesten, se a Boccanegrában, se sehol, semmiben és talán nem jönnek össze soha többé, sehol, semmiben. Nem tudom, hány színpadi próba volt a szombati elõadás elõtt, de e \"saláta\"-szereposztás dacára semmi különös bajt nem tapasztaltam az elõadás során. Két olasz és egy spanyol mûvész illeszkedett-alkalmazkodott nagyjából zökkenõmentesen egymáshoz és magyar kollégáihoz és ez nem is olyan kis érdem egy ilyen nem-agyonjátszott, keszekusza dalmûben,idegen környezetben.

Marco Vratogna az itthon és nem csak itthon megszokottnál jóval fiatalabb, olyan bõ negyvenes Boccanegra. Hangja erõteljes, strapabíró, inkább hõsies karakterbariton, ebben a szerepkörben jegyzik ma már magas árfolyamon a világ nagy operaházaiban: Scarpia, Jago, Alfio-Tonio, Amonasro...és más intrikus jómadarak a repertoárja zászlóshajói. Fiatal doge, nagy és valós energiákkal és mozgása, játéka is inkább fiatalos volt. Az idõs, haldokló Boccanegra utolsó perceit talán túl is játszotta, de egy megrendezetlen produkcióban ez is elmegy. Meg aztán tudjuk, a fiatalság múló betegség, neki is el fog múlni, õt pedig máskor, más szerepekben örömmel üdvözölnénk. Francesca Sassu kellemes színpadi jelenség, jó ránézni és jó hallgatni is õt. Verdi azonnal a mélyvízbe dobja a szopránt: elsõ megszólalása máris az ária. Sassu kisasszony a frakkján kívül a klakkját is otthon hagyhatta, mert az ária végén a megérdemelt taps elmaradt: a közönség nemigen ismeri a mûvet, elõtapsoló meg sehol. Tiszta, csengõ, a felsõ regiszterben szépen szóló hang Sassué, ehhez a szerephez azt gondolom, nagyjából ez passzol. Súlyosabb drámai alakokat, verismot nem javasolnék neki, mivel középen és lent nem átütõ a voce, de az összhatás pozitív. A sors- és cselekményfordító Amelia-Boccanegra-kettõs az est egyik legnagyobb tapsát szüretelte le. Sergio Escobar nemrég vehette kézhez a pesti felkérést, õ is nagy tapsokat kapott. Az õ szaldójának \"hoz\" oldalán a hang vivõereje áll elsõ helyen, olasz hõstenor voce spanyol torokból. A szinte folyamatos forte éneklést végig bírja ugyan, mi azért olykor örültünk volna szép mezzofortéknak, pianóknak, például az ária második felében és másutt is. Színpadi mozgása kitûnt a sok statikus figura között, noha megjelenése, fizimiskája nem éppen ideális. Palerdi Andrást három egymást követõ napon, két nagyon eltérõ szerepben felléptetni: komoly kockázat, sõt, felelõtlenség. Tegnapi Fiescója éppen a harmadik volt e veszélyes hármasugró-számban és ennek fényében külön gratulálnom kell teljesítményéhez. Egyik kedvenc basszusáriámat szép hangon, átélten adta elõ, a fináléban is tetszett, egy-két közbülsõ jelenetben éreztem csak olykor némi lebegést a hangjában, de lehet, hogy rosszul hallottam. Kelemen Zoltán Albianija egy tömbbõl faragott, jelentõs figura, már-már Jago-elõkép; rövid szólójában és többi jelenetében is igen erõs karakter. Bátortalanul kérdezem: vajon nincs-e ebben a hangban és személyiségben -miként egykori híres névrokonában- egy majdani Alberich, netán Telramund és még némely Wagner-antihõs ígérete? Az idõ és a szakértõk majd eldöntik. Bakonyi Marcell Pietrója is jóval többet sejtet az énekesrõl mint amit e kis szerepben mutathatott; sok szép feladat várhat még a délceg fiatalemberre. Roska Dániel és Szepessy Beáta neve teszi teljessé a szólisták névsorát.

Kocsár Balázs sem unatkozhatott túl sokat a héten: a hétfõi, ünnepi -és igencsak jól eldirigált!- Otello után öt Boccanegra zsinórban, próbákkal, külföldi énekesekkel meg az õ összefésülésükkel súlyosbítva nem kis teljesítmény. Szombaton egy kiérlelt és beérett elõadást hallottam a pálcája alatt, jól szóló zenekarral és kell-e mondani (kell!): hibátlan énekkarral, amely az opera leghatásosabb pillanataiban, a tanácstermi jelenetben járatta csúcsra magát és az elõadást.