Egy sosemvolt birodalom királya, Bérenger haldoklik. Az uralkodó azonban nem akarja elfogadni ezt, minden erejével kapaszkodik az életbe, ragaszkodik a trónhoz. Nemcsak a király végnapjai ezek, hanem az országáé is, amely romokban hever.

A király halódik című dráma „egyszerű” története attól válik igazán érdekessé, hogy a szerzője Eugène Ionesco, a 20. századi abszurd dráma mestere. Világhírű darabjai (A kopasz énekesnő, a Székek, a Macbett) mellett az 1962-ben Párizsban bemutatott A király halódik az életmű legmelegebb, legmeghatóbb és legőszintébb vallomása és látomása az emberről, a nagy és végső találkozásról.

Tompa Gábor rendező (aki 35 éve vezeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat) egyik legnagyobb sikerű előadása az 1993-ban bemutatott A kopasz énekesnő volt, és azóta is kivételes érzékenységgel állítja színpadra az abszurd színház nagy mestereinek műveit. Kevesen rendeztek annyi Samuel Beckett- és Ionesco darabot, mint ő.

„Honnan »erednek« Eugéne Ionesco látomásai? – teszi fel a kérdést egy, a szerzőre emlékező írásában Tompa Gábor. – Abból a meggyőződésből, hogy az értelem fantomja soha nem egy emberhalál »megtestesülése«? Vagy annak a lehetőségnek az elutasításából, hogy a történelem több a dogmák puszta harcánál? Az újtól való rettegésből, netán önmaga társadalma kifulladásából? A véletlennek abból a misztikumából, amit az értelem nem képes megfejteni, vagy »álmodozók« azon felismeréséből, hogy csalódottsága, kiábrándultsága az univerzum törvényeinek tünetei? Bármelyik lenne is az érvényes válasz, kétségtelen, hogy e látomásokból páratlan eredetiségű művek születtek. Olyan nyitott könyvek, melyeknek lapjai hol sima, hol pedig torz tükrök, amelyekben az emberiség hol megtalálja, hol meg elveszíti felbukkanó-eltűnő arcát. A Ionesco-panoptikumban nézők és színészek olvadnak egybe a tükrök rejtélyes játéka által.”

A(z) Nemzeti Színház előadása