Susanna Leinonen munkája, az And the line begins to blur, egy lélegzetelállítóan szép és harmonikus darab. Minden eleme holisztikusan egészíti ki ugyanazokat a témákat, az atmoszférát és a látványt. Az ilyen fajta tökéletesség könnyen lélektelenné és unalmassá válhat, de semmi ilyen nem történik itt, ahol a korábbi munkákból ismert témák - a különösség és a valahová tartozás - is teret kapnak a műben.
Leinonen művei mindig is a különösséggel és furcsasággal foglalkoztak, de mostanában több szorongás van bennük. Még a vad, szürreális látomások sem mindig kínálnak megkönnyebbülést. Leinonen kezdettől fogva a saját világát teremtette meg, és nem tételezi fel, hogy a nézők ezt egyszerűen, minden erőfeszítés nélkül megérthetik. Az álom és a fantázia képeit tárja elénk egy olyan világból, amely más, mint a miénk. Ugyanennél az oknál fogva ezek a képek kiszámíthatatlanok és ijesztők is. Leinonen munkája a sci-fi és horrorfilmek atmoszférájából is ad egy keveset.
Az And the line begins to blur világosabb és tisztább, mint az elődei voltak. Matti Jykylän fényei hatásos, tompított, kétdimenziós képeket teremtenek, amelyek elmosódottá és ködössé válnak - időről időre ezekbe a képekbe lépnek be a táncosok, vagy ezekből mennek ki. A néző már a darab elején megtapasztal egy rémisztő pillanatot, amikor egy lámpa leesik a mennyezetről, majdnem egy táncos fejére. Csak gyenge fénycsík marad, amely úgy világítja meg a színpadot, mint egy börtöncellát a benne lévő lámpa.
Kasperi Laine akusztikája és zenéje, finoman, de kifejezett szándékkal megragadva a figyelmet, jól kiegészíti a vizuális elemeket és a koreográfiát. Erika Turunen jelmezei pedig, amelyek ázsiai háborús filmek hangulatát idézik, erősítik azt az érzést, hogy a koreográfia egy katonai jellegű, fegyelmezett csoportra utal: ha valaki nem engedelmeskedik, annak ott nincs helye. A kitaszítottság leírása nagyon egyszerű. Ez ellen nem lehet harcolni - és itt jelennek meg a mű kiforrottabb és felnőttes elemei.
Leinonen művében a mozgás, ahol a kezek és a torzó drámai erővel állnak össze díszítő elemekké, lágyabb lett, és több helyet igényel. A koreográfus a korábbról ismert művészek mellé új, nagyszerű táncosokat is talált: Patrick Bragdell, Eric Ernerstedt, Laura Lohi és Elina Häyrynen a saját elképzeléseiket is hozzáadják a finoman irányított mozgáshoz, úgy, hogy nem bontják meg annak egységét. Heidi Lehtoranta és Kaisu Hölttä, akárcsak maga Leinonen, ennek a művészetnek a mesterei.
Az And the line begins to blur mindössze félórás; a koreográfusnak sikerült rövidre fogni. A mű nem laposodik el a vége felé, és a nézők a kezdettől fogva a befejezésig egy izgalmas esemény közepén vannak. Egyértelmű, hogy itt a minőség nem a mennyiség szinonimája.
A(z) Nemzeti Táncszínház előadása
Hozzászólások