Nem a női-sztereotípiák, a férfi-tekintetet uraló közhelyek, hanem a letisztult forma, az eleven "tartalom". A változni tudás képessége, az önazonosság maradandósága, és nem a plasztikai műtétek műanyagai, az implantátumok világa. Nem testékszerek, hanem ékszer-testek, nem előre gyártott pózok, reklám-szlogenek, hanem a mozdulat önfeledt öröme, ősi tánc. Nők, a maguk fenségében, alázatában, és nem púderfelhő, tűsarok, dekoltázs-erotika. Érzéki szenvedély, de nem önpusztító, koncentrált energia, de nem fékevesztett. Nem a "második nem" elnyomottjai, emancipálódni vágyó feministák, s nem is seprűn lovagló boszorkányok, szárnyas angyali lények, hanem létező ember-társaink, "hitvesek és barátok". Mindenekelőtt azonban művésznők, médiumok, igazságnak, szépségnek közvetítői. Bonifert Katalin, Bodor Ildikó, Maros Anna és Mándy Ildikó önmagáról vall majd, a nőiség, a nőiesség kihalófélben lévő titkaiba vezet. Tudásuk, művészetük - a fosszilis anyag - lehetőség a reprezentációra, megelevenítésre. Táncukban ősmaradványok nyomaira lelhetünk, melynek regisztrálása, "leltárba vétele" nem az archeológusok dolga. Mindannyiunké!
A(z) Duna Művészegyüttes előadása
Hozzászólások