Babits Mihály 1913-ban írt regényét sokan a modern magyar próza előfutárának tartják. A
szerzőt a tudathasadás problematikája foglalkoztatja, amihez Freud Az álomról c. tanulmánya szolgáltatja a tudományos alapot. A főhős, Tábory Elemér betegsége ugyanakkor nem tekinthető klasszikus személyiségzavarnak, mert másik énje álmában él, és erről az álomlétezésről neki tudata, sőt emlékezet is van. Babits valójában egy lélekhasadás tragédiáját írja meg, amikor kettéválik az ember „fényes” (az erkölcsi és etikai, a civilizált) és az árnyékszerű része (a démonikus, az ösztöni), és ettől a mentális elkárhozástól még az őrangyal szerepét helyettesítő női szereplők sem tudják
megmenteni. Elemér talán önzésből (a tudós hiúsága), talán hogy ne ragasszák rá az őrült
bélyegét, a teljes külvilágot kizárja kálváriájából. Segítség helyett önorvoslásra adja fejét: saját magát fekteti a boncasztalra, és próbálja megfejteni és begyógyítani a lélek sebeit. A vizsgálódás során folyamatosan kerülnek helyükre a lélek-puzzle apró darabjai, de a kép sohasem lesz teljes. A két élet gyakorlatilag egymás reciprokjának tekinthető, éles kontrasztokkal (gazdag-szegény, sportos-ügyetlen, művelt-tanulatlan), átmenet nélkül, ahogy a fényről leválik az árnyék. A gólyakalifa ugyanakkor nem csak az egyén, hanem a történeti idő belső identitásvesztéséről is szól. Tábory Elemér elméjével együtt bomlik meg monarchia, inog meg a vén Európa lelkiismerete, és az első és a második világégéssel menthetetlenül zavaros évtizedekbe hullik a kontinens. A boldog békeidők, azaz Tábory Elemér világa feloldhatatlan ellentétben áll a gyilkos ideológiákéval, melyek ösztönlénnyé korcsosították a gondolkodó embert.

A(z) Babits Mihály Színház előadása