OTTLIK GÉZA regénye alapján az átiratot készítette GYARMATI KATA

A Zentai Magyar Kamaraszínház előadása.

Az Iskola a határon Ottlik Géza legjelentősebb műve. A két világháború közti időszakban játszódik, és három év eseményeit idézi fel harminc év távlatából.

A történet helyszíne: egy iskola, bentlakásos intézmény, katonai alreál, amely tíz éves kortól fogadja a növendékeket, és ahonnan nincs kijárás.
Ahol szigorú szabályok uralkodnak.
Elszakadva a biztonságos, otthoni közegtől, amit jó esetben a család nyújtott, ezek a gyerekek hirtelen belecsöppenek a fegyelem, szigor, ridegség, szinte spártai nevelés kegyetlen világába: a szülői házból kollégiumba, civil életből katonai törvények közé kerülnek.
A gyerekkorból a felnőttek világába…
Szövetségek szövődnek, árulások történnek, életre szóló barátságok köttetnek, gerincek formálódnak vagy törnek el, kinek hogy…
Ez az időszak kitörölhetetlen nyomot hagyott mindannyiuk életében. Az emlékezés ingoványos talaján botladozva próbálják meg felidézni a velük történt eseményeket, a fájdalom, megbocsátás, szeretet bonyolult érzelmi rendszerében. (Gyarmati Kata)

Szereplők:

Medve Gábor – Vilmányi Benett

Bébé (Both Benedek) – László Roland

Szeredy Dániel – Szilágyi Áron

Czakó Pál – Virág György

Merényi Sándor – Gusztony Endre e.h.

Homola György – Sadiković Marijo e.h.

Halász Petár – Széles Gergő Mátyás m.v.

Eynatten Vince – Matykó Ádám m.v.

Mufi István – Szirbik Zalán m.v.

Tóth Tibor – Nikolić Dávid m.v.

Schulze őrnagy / Hanák tiszteletes / Orvos – Pálfi Ervin m.v.

Medve anyja – Mezei Kinga

Alkotók:

Dramaturg – Gyarmati Kata

Díszlet, jelmez – Illés Haibo

Zene – Mezei Szilárd

Rendező – Vidovszky György

Zenei felvétel résztvevői: Slobodan Dragaš – trombita, Szögi István – harsona, Pápista Kornél – tuba. Hangmérnök: Lazar Živanac. Keverés, vágás: Mezei Szilárd, Vidovszky György

Fényterv: Vidovszky György, Mezei Kinga. Fénymester: Bata Szabolcs. Hangmester: Zsoldos Ervin

105. Ha, azt hisszük, hogy a rendet az ideált a valóságos nyelvben kell megtalálnunk, akkor elégedetlenek leszünk azzal, amit a mindennapi életben “mondat”-nak “szó”-nak “jel”-nek nevezünk. A mondatnak a szónak, amelyről a logika szól, valami tisztának és szigorúan metszettek kell lennie, mi pedig azon törjük a fejünket, hogy mi a tulajdonképpeni jel lényege. – Talán a jelenről alkotott képzet, avagy az az elképzelés, amelyet a jelen pillanatban alkotunk róla.

106. Itt, mondhatni nehéz megőriznünk a hidegvérünket. Nehéz hideg fejjel belátnunk, hogy meg kell maradnunk a mindennapi gondolkodás dolgainál, ha nem akarunk kerülő útra tévedni, ahol úgy látszik, mintha azokat a végső finomságokat kellene leírnunk, amelyek viszont meglévő eszközeinkkel megint csak egyáltalában nem írhatók le. Olyan ez, mintha egy szétszaggatott pókhálót ujjainkkal kellene rendbe tennünk. (Wittgenstein)