Furcsa módon Bács Ferenc csak 40 évesen lett hazánkban ismert: ekkor költözött át Erdélyből családjával az egyre erősödő Ceaușescu-diktatúra elől, de tehetsége hamar ismertté tette.
Bács Ferenc az erdélyi Nagyszebenben született 1936. júlis 19-én. A családi legenda szerint az anyai nagyapja egy olasz katona volt, akit az I. világháború alatt vezényeltek Erdélybe. Itt ismerte meg a színész nagymamáját, a szerelemből pedig megszületett a kislányuk, Bács Ferenc anyukája. Kolozsváron nőtt fel, ahol műbútorasztalosként dolgozó apja a helyi fociklub sportolója volt. Fiatalon vívott és kosárlabdázott, sőt az utóbbiban olyan tehetséges volt, hogy
még a román ifjúsági kosárválogatottba is bekerült.
Másfél évig járt a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, mert ekkor még agysebész akart lenni, de a helyi színjátszók közé is beállt, és ott dőlt el a sorsa. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett, és tanulmányai után, 1960-ban a marosvásárhelyi színház tagja lett. Itt ismerte meg nála hat évvel idősebb kolléganőjét, Tanai Bellát, akinek ekkor már volt egy kisfia. Egybekeltek, majd 1963-ban megszületett a lányuk, Kati.
Ahogy erősödött a Ceaușescu-diktatúra és a magyarság elnyomása, a család egy szál bőrönddel áttelepült Magyarországra. Később mind a ketten, Ferenc és Bella is a Vígszínházban kaptak szerződést. Bács, aki 40 évesen kezdte magyarországi karrierjét, hamar sokat foglalkoztatott színész lett – a feleségével ellentétben, és ez feszültséget szült. Elváltak. Bács Ferenc aztán elvette a nála 37 évvel fiatalabb Trefil Edina pszichológust, aki még a lányánál is fiatalabb volt.
„Tíz évvel ezelőtt találtam meg az igazi társamat, akitől éppen olyan szeretetet kapok, amilyenre szükségem van – mondta Bács Ferenc egy interjúban. – Nem akarok egyedül megöregedni. Lehet, hogy sok embernek nem tetszik, hogy köztünk harminc év a korkülönbség, és a hátam mögött megszólnak emiatt, de én életemben nem voltam még ilyen boldog.”
Bács szakmai sikerét a tehetségén kívül arisztokratikus viselkedésének és bársonyos hangjának köszönhette. Bár későn érkezett, a magyar film legizgalmasabb éveiről „lemaradt”, számos olyan fontos alkotásban kapott szerepet, mint A ménesgazda (1978), Az erőd (1979), a Circus Maximus (1980) vagy a legendás Dögkeselyű (1982) – ő a maszek karosszérialakatos, aki segít a főhősnek. Sikereit így elsősorban színházi színészként aratta. Egy-egy évadot játszott Miskolcon, ill. Győrben, 1979-től a Vígszínház, 1987-től a József Attila Színház tagja volt,
miközben megkapta a Jászai Mari- díjat is.
Majd egy év kihagyás után 1991-ben ismét a József Attila Színház tagja lett. 1992–98 között a Nemzeti Színház művésze volt. 1998 szeptemberében szabadfoglalkozású lett, majd Sopronba szerződött 2000–2003 között. 2003-tól ismét szabadúszóként dolgozott. Utolsó bemutatója 2006-ban volt a Karinthy Színházban.
Hasonlóan sikeres volt szinkronszínészként, mély, bársonyos orgánuma különösen emlékezetessé tette. Ő volt a Micimackó Tigrise, valamint A klinika című sorozatban Klaus Brinkmann professzor hangja, a Halló, halló! című sorozatban a főszereplő René Artoist, a Szívek szállodájában Richard Gilmore-t szinkronizálta. Talán a legemlékezetesebb szinkronszerepe a Gyűrűk ura-filmekben volt, ahol Gandalf hangját adta. Beszédművészetet is tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 1991-ben Tolvajlásaim címmel lemezt adott ki.
Magyarországon végig kívülállónak érezte magát, vagy ahogy idősebb korában fogalmazott, a belső emigrációját töltötte itt, amiben szerepet játszott az is, hogy a bulvársajtó megtalálta új házassága és a hatalmas korkülönbség miatt. Kevés barátja akadt, akkor érezte jól magát, ha meccsre járt. Itt, nálunk szerette meg a bokszot, általában egyedül járt a mérkőzésekre, de rendszeresen járt focimeccsekre is.
Hosszú, súlyos betegség után, 2019. április 16-án hunyt el, csaknem 83 évesen. A temetésén egy másik, hasonlóan szép orgánumú színész, Kautzky Armand mondott búcsúbeszédet.
