Leonce egy padon fekve arról elmélkedik, mily nehéz az élet örökös tétlenségben. Elvégre „iszonyú semmittevés grasszál mindenütt”, s „a sok hős, zseni, tökfej, szent, bűnös, családapa velejében nem más, mint rafinált naplopó”. Barátja, Valerio is megerősíti: „nagy az én elfoglaltságom, semmit sem csinálok”. Leonce épp eltaszítja magától az apja által neki kijelölt Rosettát, amikor értesül róla, hogy a frigy után a korona is a fejére szállna. Egyik lehetőség sem érdekli. Házasodni szerinte olyan, mint „utolsó cseppig kiinni egy gémeskutat.” Valami másba akar hát fogni, ezért Valerio társaságában megszökik az udvarból, hogy megtalálja igaz szerelmét, s Léna, a bánatos, elkeseredett menyasszony nem is várat sokáig magára…

Büchner páratlan finomságú vígjátékának fiatal főszereplői be akarják maguknak bizonyítani, hogy többek egyszerű báboknál, akik mások által előírt szabályok szerint élnek, de rá kell döbbenniük, hogy a világ rendje alól ők sem kivételek, és folytatniuk kell az örök színjátékot.

A(z) Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház előadása