Életem első 22 évét Angyalföldön húztam le, Pesten, a XIII. kerületben, ahol ez a darab játszódik. Gyerekkoromban, amikor átmentünk focizni a Szent István parkba, a helyiek büszkén mutatták, melyik házban lakik a Fenyő. Kamasz koromban minden bulin őt hallgattuk előbb vagy utóbb (minél nagyobbak lettünk, annál utóbb, az egyetem alatt például már eléggé ciki volt, de hát még mindig erre lehetett a legjobban "csörögni"). Egy jó bulin előbb lementek a kurrens slágerek, de éjfél körül mindig előkerült a Rock and roll party. 1995-ben én is ott álltam abban a százezres tömegben a Népstadionban, és - már akkor is - élveztem, hogy emlékezhetek. A tré hangosítás miatt ugyan nem nagyon lehetett érteni a szövegeket, de ez láthatóan senkit sem zavart, hisz a legtöbb számot mindenki kívülről fújta. Ez az, amit a legjobban irigylek Fenyőtől: hogy egy csomó dalszövege - máig használatos szófordulatokat képezve - felszívódott a köznyelvbe, ami azért nem kevés, illetve a legtöbb. (A Hungária dalszövegeire általában nem szokás szót vesztegetni, pedig kétségtelenül műfajt teremtett ez a műnyelv, a parki jampi szleng, ez a minden mással összetéveszthetetlen, ironikus-játékos affektálás, amiben soha nem lehet tudni, hogy mi komoly és mi nem.) A József Attila Színház felkért, hogy írjak egy librettót a Hungária megalakulásának időszakáról, és én nem sokat vacilláltam. Még soha nem csináltam librettót (jelen esetben: történetet a dalok köré), ráadásul egy olyan korról kellett írnom, amelyben még nem éltem, olyan embereknek (is), akik akkor már éltek. Tulajdonképpen reménytelen vállalkozás volt, pofátlan nonszensz. Ezért érdekelt. Tasnádi István (szövegíró)
A(z) Roxínház előadása
Hozzászólások