Ugyan mi lehetett olyan félelmetes Virginia Woolf, angol írónő munkásságában, hogy alig 20 évvel öngyilkosságát követően gúnydalocska örökítette meg a nevét, melyet egy New England-i városka egyetemének lerészegedett tanárai kántálnak nagy whiskyzések és röhögések közepette Edward Albee, nemzedéke egyik legígéretesebb ifjú drámaírójának 1962-ben született világhírűvé vált darabjában?
A mű szereplői minél gyakrabban és hangosabban éneklik a dalt, annál nyilvánvalóbb a félelmük a gyermekkoruk óta bennük "járó" kísértetektől, a számolatlan különböző időtől, mely mind egyszerre ketyeg bennük, s a számtalan különböző embertől, aki mind egyszerre üt szállást a szellemükben. Ezek az "ének" egymás fölé halmozva, mint pincér kezében a tányér, alkotják a személyüket - akárha őseik végeláthatatlan sora volna - miközben mind ők maguk abban a kerek pillanatban.
És félhetnek attól is, hogy mint Virginia Woolf Orlandójában, minden emberben van valami ingadozás a két nem között, s nemegyszer csak a ruha teszi a férfiúi vagy női külsőt, s lenn a mélyben rejlő "nem" éppen ellentéte annak, amit a felszínen látunk. Valamennyiüknek meg kell tapasztalnia, milyen ellentmondások és zavarok születnek így...
A szerelem is félelmet kelt bennük, hisz két arca van: egy fekete és egy fehér. Minden tagja kettős, és az egyik teljes ellentéte a másiknak. De oly szorosan egybefűződnek, hogy nem lehet szétválasztani őket. Mikor a szerelem közeledik fehér arcát, sima, elragadó testét mutatja és az öröm levegője áramlik körülötte, majd egyszer csak hirtelen megfordul, és fény derül a másik oldalára is, mely fekete, állati és szőrös. Már nem is szerelem, nem paradicsommadár, hanem farkas, aki körül csak a bujaság keselyűje csapkod ocsmányul és undokul...
A legfélelmetesebb mégis maga az író, Edward Albee, aki bemutatja ezt a kisded játékokba és tömény alkoholba fulladó világot, New Carthagót, mely, mint őse, megérett a pusztulásra. Van mitől félni a mű születése után negyven évvel is.
A(z) Szigligeti Színház előadása
Hozzászólások