„Estella: …húszéves voltam, amikor utoljára látott. Ha már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot.
Hector: …Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében… Ötven év óta útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. Most már elég!”

„Nézze, milyen szép asszony most is az anyám, fehér hajjal. Őt szeretném eljátszani!” –mondta Tolnay Klári, amikor a fiatal Hubay Miklós azt kérdezte az akkor negyvenes éveiben járó művésznőtől, volna-e valami eddig megvalósítatlan szerepálma. Tolnay hozzátette: „Tudja, én olyan szerepet szeretnék, amelyben öregen is vonzom a férfiakat, süssön belőlem a…az Eros!”

Erre a beszélgetésre 1959-ben került sor, amikor Ádám Ottó rendező arra kérte a sikeres drámaírót és műfordítót, hogy a népszerű Tolnay számára keressen egy francia egyfelvonásost, amit egy másikkal együtt játszana egy estén a művésznő. Hubay azonban a beszélgetés ihletésére inkább saját darab írásába fogott. Így született meg az Ők tudják, mi a szerelem. Témáját Hubay a valóságból, Hector Berlioz zeneszerző emlékirataiból merítette. Tolnay partnere akkor a harmincegy éves Sinkovits Imre lett. Az előadás olyan sikeres volt, hogy negyven évig játszották, és mindketten „beleöregedtek” szerepeikbe.

A francia romantikus zeneszerző, Berlioz élete alkonyán felkeresi gyermekkori szerelmét, Dubeoef Estellát, és meg akarja szöktetni családja köréből a tisztes nagymamát. Felidézik az ifjúkori szenvedélyt, amit korábban a konvenciókhoz igazodva mélyen eltemettek magukban. De sohasem késő „megállítani az időt”, az igaz szerelem kortalanul ott él mindenkiben, csak bátorság kell megélni azt. Hubay a darab mottójául Weöres Sándor Boldogság című verséből választott részletet: „Vének leszünk és ráncosak, // de szívünkben virágosak. // Nagy felhő-hintánk csupa láng…”

Hubay Miklós (1918–2011) tudatosan építette fel hatalmas drámaírói életművét. Nemcsak kiváló művész, hanem a magyar művelődéstörténetnek is nagy alakja, korának egyik legműveltebb, legtájékozottabb irodalmára volt, lenyűgöző esszéista. Művész, tudós, tanár. Élt és dolgozott Genfben, később Firenzében, műfordítóként is jelentőset alkotott.

„Estella: …húszéves voltam, amikor utoljára látott. Ha már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot.

Hector: …Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében… Ötven év óta útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. Most már elég!”

A(z) Nemzeti Színház előadása