Szögezzük le rögtön, hogy semmi gond nincs azzal, ha a kis hableányt fekete színésznő játssza. A Disney idei élőszereplős mesefilmje aligha a rasszista szélsőjobb hergelése miatt, hanem azért bukott nagyot, mert középszerű és fantáziátlan alkotás volt. Azzal sincs baj, hogy ugyanez a filmstúdió kolumbiai felmenőkkel rendelkező – amúgy „born and raised American” – színésznőt kért fel a Hófehérke főszerepére. Még akkor sem, ha a Grimm testvérek meséje szerint a kislány azért kapta ezt a nevet, mert hófehér volt a bőre, piros az ajka, fekete a haja; a korabeli mesélő és mesehallgató számára a halvány bőrszín egyértelműen nemesi jegy volt, annak a jele, hogy az illetőnek nem kell a napon dolgoznia. (Hogy megváltozott ez is! A szegénynép a gyárban, ledfénynél sápad, a tehetős elegáns szoláriumokban, görög magánsziget tengerpartján barnul.) De ha már a régi német mesék felé terelődött ismét a Disney érdeklődése, választhatták volna a Hamupipőkét is, hiszen mi sem lenne illőbb, mint a dél-amerikai háztartásbeli története, aki végül egérhintón szökik be a gazdag fehérek báljára.

De ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk, mi történik! Hiszen már közhelynek számít a mémekben terjedő vicc, hogy Zelenszkijt csakis Idris Elba játszhatja a netflixes életrajzi filmben, a színesbőrű Obamát meg nyilván Ryan Gosling.

Az egyszeri nézők, akiket ne akarjunk mindenképpen kirekesztőnek, fasisztának nevezni, megunták, hogy

jó filmek helyett üres érzékenyítéssel fárasztják őket.

Legutóbb a Doctor Who friss epizódjában, amelyben egy brit-indiai színész, Nathaniel Curtis játszotta Isaac Newtont. Biztos nagyszerű színész, épp csak a bőrszíne sötétebb, mint az a 17. század tudós köreiben megszokott volt. Isaac Newtont fekete férfi játssza – hördültek fel sokan, rögtön világvégét hirdetve.

Hasonló történt a Netflix Painkiller (A gyilkos csodaszer) című tévésorozata kapcsán, amely hat epizódban beszéli el a Purdue Pharma ellen indított per történetét. A sorozat azt a megtörtént eseménysort eleveníti fel, amikor a Sackler-família óriási gyógyszercége etikátlan módon reklámozta és terjesztette az OxyContin nevű, addiktív fájdalomcsillapítót, sok-sok felhasználót hajszolva az ópiátfüggőségbe, ezt pedig mérföldkőnek számító óriásper követte. A Netflix filmsorozatában egy feketebőrű női ügyésszel találkozunk, aki példátlan lelkiismeretességgel és igazságérzettel jár utána a gyógyszerlobbi bűneinek. De míg a Purdue Pharma tulajdonosait a valódi nevükön illeti a sorozat, Edie Flowers kitalált karakter, akit több létező személyből gyúrtak össze a készítők, többek között Owen Foster, Michael Drescher és Christina Nolan alakjából. A szélsőjobbos kommentátorok panaszolják, hogy mind fehér emberek, és kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy tényszerűen igazuk van. Az említett három ügyész az igaz történet valódi hősei – nem véletlenül tartják sokan tiszteletlenségnek, sőt, történelemhamisításnak, hogy kihagyták őket a sorozatból mindössze azért, hogy egy feketebőrű karakterből csináljanak „morális iránytűt”. (Hasonló „botrányt” láttunk már a brit Channel 5 egyik minisorozata kapcsán is, amelyben Boleyn Annát játszotta fekete színésznő.)

Probléma azonban nem azzal van, hogy fekete színészek játszanak fehérbőrű történelmi személyiségeket. Ezen a szemponton tényleg azok a gardróbfasiszták akadnak fenn, akiket – akár bevallják, akár nem – az bánt, hogy általuk lenézett bőrszínű figurákat kell bámulniuk a vásznon.

A baj az, hogy a nagy filmstúdiók számtalan példát és példaképet találhatnának az elmúlt két-háromszáz év történetében, akiknek az élete filmre kívánkozik.

Mégis úgy tűnik, Hollywoodot valójában nem érdeklik ezek a sztorik. Pedig felelősségük lenne abban, hogyan ábrázolják a történelmét a fejlett világnak és az Egyesült Államoknak, valamint a hozzájuk tartozó gyarmatbirodalomnak, ahol pár évtizede még pokoli sorsot jelentett a kisebbséghez tartozni.

De ha a tudatipar úgy tesz, mintha a feketék, az indiaiak vagy a spanyolajkúak tudósok, királyok, jogtanácsosok lehettek volna, nem egyszerűen hazudik, hanem eltagadja ezeket a szenvedéseket. Ha indiaiként ábrázolja Isaac Newtont, aki egy olyan korban élt, amikor az elnyomott népcsoportokhoz tartozók nemhogy tudománnyal nem foglalkozhattak, legfeljebb lombot söprögethettek az egyetem kertjében, miközben a gyarmatokon társaikat milliószámra mészárolták le és taszították rabszolgasorba, megcsúfolja az áldozatok emlékét. Ha úgy tesz, mintha egyetlen fekete nő képes lenne megbuktatni az ország egyik leghatalmasabb gyógyszervállalatát, eltagadja a valóságot. Ugyanolyan baromság, mintha azt mondanánk, játssza el Szaddám Huszein karakterét egy izraeli színésznő, hátha jóvátesszük vele a macsó tömeggyilkos bűneit.

Nem kell ahhoz Ben Shapiróba oltott Megafon-influenszernek lenni, hogy lássuk az ilyesféle történelemhamisítás káros voltát. A nézőknek azért kell felháborodni, amikor a nagy streamingszolgáltató fekete színészt szerződtet a fehér szerepre, mert addig sem készül el az életrajzi film W.E.B. DuBois, az első jelentős fekete filozófus-akadémikusról, James Baldwinről, a ragyogó, nem mellesleg meleg regényíróról vagy Oscar Micheaux-ről, aki az első fekete filmes volt, aki (még Chaplin előtt) egész estés mozit készített 1919-ben. És most csak pár példát említettem a legismertebbek közül. Arról a fickóról nincs időm mesélni, aki az amerikai polgárháború idején eltérített egy hadihajót és szabad Északra hajózott vele, majd a rabszolgatartók veresége után iskolákat és menhelyeket alapított a feketéknek, és mellesleg alapítója lett a dél-karolinai republikánus pártnak. Robert Smallsnak hívták. Ezt sem a Netflixről tudom.