Ennek a filmnek a nyitójelenete első blikkre olyan, mintha egy alt-rightos véleményvezér írta volna. Egy egyetemi tanárt elküldenek az állásából, mert az órán a szájára vette az N-betűs szót. Azt, amelyiket Samuel L. Jacksonnak lehet, az őt kérdező fehér riporternek viszont nem szabad kimondania.

Csakhogy az egyetemi tanár maga is fekete, és egy fekete író könyvéről volt szó az órán.

A tanítvány, aki bemószerolta őt, fehér lány a felsőközéposztályból. Fehér az egyetem dékánja is, meg azok a szülők is, akik panaszt tesznek.

Monk maga is író, aki intellektuálisan lebilincselő, a kritika szerint elsőrendű regényeket ír a görög mitológiáról, és kikéri magának, amikor ezeket a könyveket afroamerikai irodalomnak nevezik. „Ez csak sima irodalom” – mondja egy könyvesbolti dolgozónak, mielőtt maga cipelné át a példányokat a megfelelő részlegbe. A könyvei azonban nem fogynak jól, a kiadója pedig számonkéri rajta, hogy „nem elég fekete” a stílusa.

Alig ocsúdunk fel, máris komikus túlzásoktól sem mentes, szatirikus vígjátékban találjuk magunkat. Miután Monk szembesül vele, milyen piaci sikere van azoknak a könyveknek, amelyek a fekete gettókban játszódnak, elhatározza, hogy megírja ezeknek a gettóregényeknek a paródiáját, amelyben a szereplők crackfüggők, bűnözők, szökött rabok, felcsinált nők és gyilkosok... Éppen olyanok, mint bármelyik rapszám videóklipjében. Csakhogy nem számol vele, ahogy amit ő irodalmi görbe tükörnek szán, azt a fehér szerkesztők zsigeri, életszagú drámaként értékelik majd...

Az Amerikai irodalom Percival Everett 2001-ben megjelent Erasure című regényén alapul, amelyet a The Atlantic a nagy amerikai regények közé sorol, és a maga idejében egyértelmű kritikai siker volt. Négy éve került Cord Jefferson rendező kezébe, aki

olyan jó munkát végzett az adaptációval, hogy idén Oscar-díjat kapott érte.

Percival Everett nagyon hasonló figura, mint regénybeli alteregója: fekete író, aki messziről is intellektüelnek tűnik, s ezért kevésbé érdekes az egzotikumra és diverzitásra éhező olvasóknak. Csak távolról figyeli a Black Lives Matter mozgalmat és az identitáspolitikát, viszont határozottan reagál az antirasszisták túlkapásra: néhány napja például elítélően nyilatkozott a Huckleberry Finn betiltásának kísérletéről, amit épp azért bírálnak, mert sztereotipikusan ábrázolja a fekete karaktereket. „Az a szó – utal ismét az N-betűsre – nem sértő a történetben, éppenséggel ettől lesz tökéletes. Nélküle lehetetlen lenne megérteni a világot, amelyben a történet játszódik.”

Az Amerikai irodalom szatíra a javából.

Egyszerre érzelmes és karikaturisztikus, meta és nagyon is valóságos. Meglepően gyakran rájátszik azokra a sztereotípiákra, amikről woke-ellenes médiumokban lehet olvasni: a feketék sztereotipikus gettótörténetein a fehér nők hatódnak meg leginkább, akik félreértett lelkiismeretességtől hajtva nem felkarolják a kisebbségeket, hanem leereszkednek hozzájuk. Azt is megmutatja, hogyan asszisztál ehhez az a fekete író, aki hajlandó kiszolgálni ezeket az igényeket.

Aki pedig amiatt aggódik, hogy Hollywood visszafordíthatatlanul a woke háttérhatalom martalékául esett, megnézheti a pofátlanul humoros zárójelenetet, ami a George Floyd-gyilkosságból is viccet csinál.

A történet látszólag messze áll tőlünk, magyar nézőktől, csak turistaként pillantunk bele az amerikaiak turbulens kultúrharcába. (No, nem mintha a hullámai nem érnének el időnként hozzánk is, elvégre a fekete hableányon dühöngő posztokból sem volt hiány a magyar interneten.)

Azért nem egészen tanulság nélkül.

Hiszen ahogy az Egyesült Államokban a feketék, úgy itthon a cigány művészek sem mindig tudnak szabadulni a saját skatulyáikból, miután újra és újra azt várják tőlük, hogy „putrikból jött, első generációs, mankós értelmiségiként” telepi kilátástalanságról, romantikusan ábrázolt nyomorról, a többségi társadalom előtt egzotikusnak gondolt kisebbségi létről írjanak, zenéljenek és beszéljenek. Aki ezeknek az általánosító elvárásoknak eleget tesz, azt a vállunkra emeljük, ám akik bőrszínűktől, származásuktól független szeretnének alkotni, azt gyakran könnyen elfelejtjük.

Ahogy Percival Everettet is elfelejtették lefordítani magyarra. Na, de majd most.

Elérhető az Amazon Prime kínálatában.