Bármelyiket is választja az ember, a rendszernek meg kell felelnie néhány követelménynek: legyen stabil,  védje az egészet a részek hibáitól, legyen olcsó és könnyen bővíthető.

A központosított rendszernek egyetlen hatalmas előnye van: könnyű felállítani. Ebben az esetben van egy központi szerver, amely a rendszer működéséhez összes információt és parancsot tárolja. Ha azonban a szerver meghibásodik, akkor az egész rendszernek lőttek, ha meg nem hibásodik meg, akkor is lassú a működése, mert mindennek át kell mennie a központon. A decentralizált rendszer ebben stabilabb. Az ilyen több központtal rendelkezik, és mindegyikben rendelkezésre állnak a működéshez szükséges parancsok, az erőforrások nem vesznek el addig, amíg egy is működik még. A decentralizált rendszerek gyorsabbak, mint a központosítottak, de több energiába és pénzbe kerül fenntartani és javítani őket. Az informatika aztán feltalálta a harmadikat, az elosztott rendszert, amely egyáltalán nem központosított, amelyben mindegyik felhasználó egyaránt hozzáfér az adatokhoz. Ezek rendszerek a résztvevő elemek helyi önállóságára épülnek a nagyobb teljesítmény és elérhetőség érdekében.

A fentiek persze nem jelentenek nagy újdonságot: bármelyik egyetem informatikai karának bevezető szemináriumán megtanulhatja őket az ember.

Éppen ezért csodálkozik a magamfajta, amikor a társadalom hálózatát mégis inkább központosított rendszerként tervezné meg a négyévente egyszer szavazásra jogosult állampolgár. Amikor megreformálják az oktatási rendszert, és az új módi szerint a tanárnak, az iskolaigazgatónak sincsen szava, nemhogy a szülőnek, amikor elveszik az önkormányzatok hatásköreit, és nincsen lehetőség lokális, a helyi problémákat jól célzó megoldásokra, amikor jön valaki, és azt mondja, én sokkal, de sokkal jobb rendszert építek ebből a meglévőből, aztán szépen

megcsinálja magát központi szervernek,

akkor érdemes gyanakodni. Elsősorban azért, mert azok könnyen lehasalnak a fellépő hibák miatt.

Ma reggel hangos dudálás ébresztett a Krisztina körúti albérletünkben. Lassan ráeszméltem, hogy ezúttal nem a vöröslő fejjel dugóban üldögélő sofőrök ébresztgetik a környéket, hanem a tanáraikért tüntető diákok biztatják a tülköléssel. Volt is belőle zenebona. Kilenc órakor aztán félbeszakadt a flashmob, a diákok beültek az iskolapadba. Én pedig igyekeztem felidézni azokat a beszélgetéseket, amiket tanárokkal folytattam az elmúlt években.

Úgy emlékszem, hogy senki nem a rossz fizetésre panaszkodott. Pedig lenne miért, a kezdőké lehetetlenül alacsony, a tapasztaltabb kollégák sem dúskálnak, de a saját fizetésére csak szemérmesen panaszkodik az ember. A tanárok inkább arra az informatikából jól ismert problémára fújtak, miszerint a központi szerver elhasalt. Nem tud vécépapírt, krétát, filcet küldeni, falat festeni. Sokan panaszkodtak arra, hogy mindegyik tantárgyhoz egyetlen tankönyvet lehet csak rendelni, az is rossz. Még többen arra, hogy a tankerületek vezetői, akik a maguk idejében bizonyára utálták az iskolát, a tanárokat, most pedig utálják a diákokat, ötven-száz kilométerről, egy másik városból mondják meg, hogyan működjön az intézmény. Hogy a pedagógusok nem érzik, hogy amit csinálnak, az ő ügyük lenne, hogy számítana a szavuk, vagy az, hogy milyen minőségben végzik a munkájukat, mert csak az számít, hogy megvannak-e a megfelelő számok, az adminisztráció és a lojalitás ehhez a „központi szerverhez.” Hogy ők ezt nem is értik, hogyan lehet ez a rendszer ennyire lassú és „hatékonytalan”, ami nem elég, hogy egyfejű, de az az egy feje sem létezik, ugyanis az oktatáshoz senki nem rendelt külön minisztériumot.

Pedig nincs mit csodálkozni.

Szoftver-technológia 101: a központi rendszerek általában elhasalnak.

Lehet őket javítgatni, de újra el fognak hasalni. Bele lehet rúgni az oldalába, megvárni, míg életjelként nyekken egyet, és azt hazudni: „Működik még ez!” De ha a rendszergazda hű a szakmájához (természetesen az informatikáról beszélek), akkor kész kijelenteni, hogy ekkora hálózat esetében kár volt központosított rendszert építeni.