„A történelem lidércnyomás, amelyből próbálok felébredni.”

Talán az is hallotta már ezt a szállóigévé vált mondatot James Joyce olvashatatlan nagy kitartást igénylő regényéből, az Ulyssesből, aki nem jutott el a végéig. Abban a jelenetben, amelyben a gondolat található, az egyik főszereplő, Stephen Dedalus az iskola igazgatójával találkozik, hogy megkapja a fizetését. Noha kevésbé eszes elme, Mr. Deasy felette áll a hierarchiában, és ezt nem rest nyíltan kifejezni, miközben összeesküvés-elméletekkel és félig megrágott bölcsességekkel traktálja beosztottját. Hogy összezavarja kicsit, de legalábbis megtörje a középszer fölényeskedését, Dedalus szándékosan elejt egy-két titokzatos megjegyzést. Arra, amit Dedalus a történelemről mint rémálomról mond, Mr. Deasy az ellenkezőjét feleli: „Az egész világtörténelem egyetlen cél felé halad: Isten megnyilatkozásához.” No, kinek van igaza? 

A történelem rémálom, a történelem lidércnyomás: azóta kísért ez a mondat, mióta először hallottam.

Hogy miként juthatott Joyce erre a gondolatra, azt csak sejtem. Írország sorsa a magyaréhoz hasonlóan mostoha. A vikingek fosztogatása után a normanok, majd a Tudor-ház következett, és mindegyik elvette a maga részét az írektől. A történelem sebei máig nem gyógyultak be, de az emberi természet mindig reményt keres a legsötétebb órákban is, és értelmet abban is, aminek nincs értelme. Ilyenkor jönnek az összeesküvés-elméletek, a kiválasztottság-komplexus és az ellenségkeresés. Joyce azonban azt mondja, felesleges a történelemben igazságtételt és szellemi világosságot keresni. Nem kell Istent, örökké tartó gazdasági jólétet és békés aranykort sem. Akkor sem, ha a közkeletű, optimista vélekedés szerint – miként Mr. Deasy fogalmaz, és ahogy általában hinni szeretjük – „a világtörténelem egyetlen cél felé halad”.

Joyce tehát elutasította a felfogást, hogy a történelem örökséget, gyökeret, biztonságot, otthont jelent.

„Ebben az országban, amikor az ember lelke megszületik, hálókat feszítenek ki, hogy hátráltassák a röptét”

– írta az Ifjúkori önarcképben.

Ki tudja, hogy igaza van-e? Voltaire úgy vélte, hogy „a történelem nem egyéb, mint bűnök és csapások lajstroma.” Kurt Vonnegut pedig, aki a helyszínen élte végig, hogy szitává bombázzák Drezdát 1945-ben, cinikusan ennyit tett hozzá kettejükhöz: „...etcetera, etcetera.” Amikor a II. világháború után győzött a szabad és globális kapitalizmus, a Föld politikusai úgy vélték, a világméretű piac szavatolja a békét, hiszen a költséges háború gazdasági érdekeknek állna útjába. Francis Fukuyama szerint a liberális demokráciák – hogy elegáns képzavarral éljek – majd pontot tesznek a történelem végére. Nem lett igaza, és azóta visszavonta az elméletét.

Most, egy világjárvány második évében inkább Marx aranyköpése jut eszembe, aki szerint

a történelem ismétli magát, és ami először tragédia volt, az a második kiadásban farce – vulgáris, durva, trágár komédia.

Putyin, aki a világ legerősebb örökké hanyatló birodalmának vezetője, s egyben az egyik legnépszerűbb mémalapanyag, katonákat állomásoztat az ukrán határon, de a szakértők szerint nincs miért aggódni, mert neki sem érdemes háborút csinálni. Egy járvány közepén vagyunk, de arról kell vitatkozni, hogy Bill Gates chipet juttat-e a szervezetedbe az oltással. A világ újra két részre szakadt, Kína bejelentkezett a harmadik világért, és felváltaná az Egyesült Államokat a civilizáció házmesterének szerepében. Közben a Föld órája ketyeg, és miközben a javak elosztásán marakodunk, közel sem biztos, hogy kiélvezhetjük-e majd azokat, ha a bolygó milliárdok számára válik élhetetlenné. A nyugat országaiban kettészakadnak a társadalmak, a polgársággal együtt lassan eltűnik a politikai közép is, a polgárháború azonban nem az utcákon zajlik, egyelőre csak a közösségi média kommentfelületein. Diszfunkcionális család minden nemzet, amiben a családtagok nem állnak szóba egymással.

Ha a történelem tényleg rémálom, az azért van, mert a véres és traumákkal terhelt múlt nem egyszerűen múlt. Mítoszok és ideológiák révén a jövőbe nyújtózkodik, irracionális hiedelmeivel beeszi magát minden racionálisnak nevezett döntésünkbe. Van valami végtelenül szánalmas abban, ahogy fasisztát és kommunistát kiabálunk egymásra a 20. század esztelen visszhangjainak parancsára, de éppen ettől rémálomszerű ez a vulgáris komédia.

A rémálomban nincsen távolság az álmodó és a álom között: minden egybefolyik, nincs idő, se múlt, se jövő, csak a nyomasztó jelen. Fel lehet ébredni ebből a rémálomból? Van-e kiút a történelemből? Nem tudom. Joyce sem tudta. Mindig menekülni próbált, de bárhová is utazott, Triesztbe, Párizsba, Zürichbe, mindig csak Írországról tudott írni. Annyit azért megmutatott, hogy 

lehet távolságot húzni múlt és jövő között.

Lehet különbséget tenni mítosz, hiedelem és tény között. Meg lehet különböztetni, mit akarok valójában és mi az, amire csak a történelem, ez a múltból jövőbe nyújtózkodó kísértet kényszerít.