Van két film, ami nem is állhatna távolabb egymástól: a Barbie és a Szegény párák. Az előbbit máris a Warner legnagyobb kasszasikerének mondják, a másodikat meg talán feleannyian sem néznék meg, ha nem szerepelne benne Hollywood krémje Emma Stone-tól Willem Dafoe-ig.

Az első szinte családbarát mozi rózsaszínbe és babakékbe öltöztetve, a másik vérrel, nyers szexualitással és szókimondó nyelvezettel sokkolja a nézőt.

Az elsőt Greta Gerwig rendezte, akit bár nem jelöltek Oscarra, nőként mégis sok tekintetben áttörte az üvegplafont. A másikat pedig az a Yorgos Lanthimos, aki bizarr, bizsergető és különutas filmjeivel érdemelt figyelmet – s talán a kultstátusza is alakul –, a Szegény párákkal pedig éppen valahol félúton tudnánk elhelyezni Tim Burton és Terry Gilliam között.

A Barbie és a Szegény párák között azonban jóval több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. Mindkettőben egy nő öntudatra ébredését követjük végig, miközben a férfiak irányítható, alakítható babaként gondolnak rájuk. Barbie a film végén vaginát kap, Bella Baxter pedig a Szegény párák elején új agyat. Egyik moziról sem túlzás azt állítani, hogy a feminizmusról szól, s még azt sem mondhatjuk, hogy homlokegyenes más üzenetet fogalmaznak meg a női nemről.

Sci-fibe oltott szürreális szexkomédiával hirdeti a feminizmust Emma Stone

A Budapesten forgatott, 11 Oscar-jelölést begyűjtő Szegény párák a görög Yorgos Lanthimos eddigi legelborultabb és legviccesebb filmje.

A Port kritikája

Greta Gerwig filmjében Sztereotipikus Barbie fejében egy nap felmerül a halál gondolata. Tökéletesen rózsaszín és üde világából kirándulást tesz a való világba, ahol megtapasztalja az élet hátulütőit és olyan emberi aspektusait, mint a boldogtalanság és az öregedés. Társa, Ken ráébred, hogy ebben a világban a férfiak dominálnak, s mellesleg lenyűgözik a lovak és az autók. Barbie először szembesül vele, hogy meg kell küzdeni a pozíciójáért, és szembetalálja magát a hús-vér nők problémáival is: a narancsbőrrel, a mellőzöttséggel, az egyedülléttel. Ken pedig először ízleli meg, milyen nyeregben lenni.

Yorgos Lanthimos filmje mélyebb kirándulást tesz az élet sötét rengetegében.

A napokban bemutatott filmre nem véletlenül ragasztották a „Barbie találkozik Frankensteinnel” alcímet néhány Twitter-posztban: a steampunk jegyeiből építkező időtlen mese a viktoriánus kori Angliában játszódik, ahol egy őrült zseni rátalál egy asszonyra, aki várandósan a Temzébe vetette magát. Az istent játszó férfi elhatározza, hogy kísérletképpen beülteti a születendő gyerek agyát a nő koponyájába, aki így, egy érett nő testében, tiszta lapként szerzi be első élményeit. (A tudós nem véletlenül kapta a Godwin nevet: azontúl, hogy istenkomplexusára utal, egyben a Frankensteint jegyző Mary Shelley apját, a neves filozófust is így hívták.)

Bella Baxter története sajátos humorral, zsigerekre ható, harsány, kaleidoszkópszerű jelenetekben bontakozik ki a néző előtt. Miután felfedezi a maszturbációt,

vakon követi testi vágyait, hogy aztán ez az életfilozófia nemhogy nem okozza vesztét, de segít felülemelkedni társadalma korlátain.

A felelőtlen, szoknyapecér ügyvéd, akivel elszökik, előbb-utóbb belészeret, ő azonban senkinek nem adja oda magát igazán: az az agy, amit az „atyjának” nevezett tudóstól kapott, frissebb és máshogy pörög, mint másoké, és az a lélek, amelynek a létezését a környezete talán nem is hiszi, képtelen bemocskolódni. (Woody Allent egyszer megkérdezték: „A szex mocskos dolog?” Mire a filmes így felelt: „Ha jól csinálod, akkor igen.”)

A Szegény párák egyrészt azt a kényelmetlen kérdést feszegeti, hogy

miért vonzó a férfiak számára egy ártatlan, mit sem sejtő, gyermeki naiva, egy agyatlan játékbaba,

másrészt felülírja a női tisztaságra vonatkozó patriarchális elvárást. Hiszen Bella Baxterből hiába válik prostituált, ha végül a pokolban való alámerülés után válik önálló lénnyé. (Eközben az ügyvéd, akinek először csak könnyű hódítás volt a lány, teljesen belezúg.) Bella még a Gonosszal is találkozik, egykori férjével az előző életéből, aki miatt öngyilkos lett.

Míg Dr. Frankenstein kreálmányát rémisztő megjelenése folytán tartották szörnynek, addig Bella Baxter gyönyörű, hatalmas szexuális étvágya van, kacér tekintete, „piszkos” vágyai és tiszta lelke – olyan tulajdonságok, amik a hagyományos felfogás szerint aligha lehetnek jelen egyszerre egy nőben.

De nem véletlenül találja úgy a néző, hogy nem Godwin professzor vagy Bella Baxter okoz iszonyatot vagy idegenkedést, hanem az a világ, amely őket körülveszi. Az egyik jelenetben, amelyet akár a globális egyenlőtlenségek kritikájaként is láthatunk, a lány felfedezi az emberi szegénységet és szenvedést. Később maga is vállalja ezt a sorsot, de csak addig, míg nem lel rá a jobb útra: anatómiát fog tanulni a professzor nyomdokain haladva.

Az emberi lét nehézségeivel Barbie is találkozik, de ez nem akadályozza meg abban, hogy maga is a testi életet válassza: a film végén először felkeres egy nőgyógyászt, tehát már nemi szerve is van. A két film összehasonlításában azonban nem lehet megkerülni, hogy bár a kritikusok a Barbie-t is meglepően szubverzív filmnek mondták, a Szegény párák sokkal bátrabban beszél a női emancipáció elmúlt száz évéről és jelenéről is.

De nemcsak erről szól, hanem a rendezőjéről is. Yorgos Lanthimos egyike azon hollywoodi művészeknek, akik – csakúgy, mint Bella Baxter –

megőrizték karcosságukat, képességüket a meghökkentésre és eredetiségüket

egy olyan szakmai környezetben, amely másodsorban jó filmeket, de leginkább dollármilliárdokat akar kisajtolni az alkotókból. A „weird wave” jeles képviselője azt szeretné, ha olyan ártatlanul csodálkoznánk rá a vásznon látott meztelenségre, vérre és húsra, ahogy hősnője: a boldogságát soha szem elől nem veszítő Bella.