2011. október 1-én a New York-i rendőrök letartóztatták az Occupy Wall Street 700 aktivistáját, amiért transzparensekkel át akartak kelni a Brooklyn hídon. A város akkori polgármestere, Michael Bloomberg egyértelműen azzal indokolta a rendőrség fellépését, hogy akadályozták a forgalmat. Öt héttel később ugyanez a polgármester két teljes napra engedélyezte a közeli Queensboro Bridge lezárását Christopher Nolan Batman-trilógiája befejező részének forgatásához.

A dolog iróniáján sokan felszisszentek.

Az esetről cikkezett a sajtó, de David Graeber antropológus is rögzítette a The Utopia of Rules című könyvében, amelyben amellett érvel, A sötét lovag: Felemelkedés valójában az Occupy-mozgalmat elítélő propaganda. Ez persze erős kijelentés, de nem volt vele egyedül. Ilyesmit fogalmazott meg Mark Fischer is a Guardian hasábjain, és volt, aki egyenesen fasisztának nevezte a filmet, amennyiben az az autoriter és militáns hatalom iránti rajongást pártolja. Még a jobboldali véleményvezérek sem tagadták, hogy a filmből kiolvasható az Occupy-mozgalom kritikája, csak Nolan állította kitartóan, hogy a cselekményt Dickens inspirálta, a Két város regénye, amelyben a szerző azt sugallja, a status quónál – a hatalmas vagyoni egyenlőtlenségeket halmozó kapitalizmusnál – a forradalmi és az anarchista alternatívák csak rosszabbak.

De miről is szól tulajdonképpen Christopher Nolan alkotása?

A Nolan-féle Batman-triológia első része (Batman: Kezdetek) azt taglalja, egyértelműen utalva az iraki és az afganisztáni háborúra, használhatjuk-e azokat az erőszakos eszközöket a gonosz ellen, amiket a gonosz is használ, a második rész, amit Heath Ledger Joker-alakítása tett félelmetessé, nyomasztó állítást tesz. Amikor Harvey Dent múltját megszépítve, meghamisítva áll helyre Gotham békéje, a történet azt sugallja, politikát csak hazugságra lehet építeni. A sötét lovag túl korán készült el, hogy a 2008-as világválságra és bankcsődre reagálni tudjon, de harmadik rész már egyértelmű állást foglal azzal kapcsolatban.

A történetben Gotham városát az Árnyak Ligájának korábbi tagja, Bane fenyegeti, aki rögtön az első jelenetek egyikében eltéríti a CIA gépét, később kirabol egy bankot, és elbánik a bank cseppet sem szimpatikus igazgatójával. A forgatókönyvírók kacérkodnak vele, hogy a társadalmi igazságtalanságok elszenvedőivel szimpatizáljanak: „Vihar közeleg” – mondja Selina Kyle Bruce Wayne-nek, és a vihar persze a gazdagokra nézve fenyegető.

„A magafajtáknak ideje fedezékbe húzódniuk, mert ha ideér, be fogják látni, hogy hiba volt ilyen nagy lábon élni, miközben nekünk csak morzsák jutottak.”

Később, amikor Wayne elmondta Kyle-nak, hogy tönkrement, de a kastélya megmaradt, a Macskanő epésen megjegyzi: „Egy gazdag sose megy úgy tönkre, ahogy a szegények.”

Miközben a filmben amolyan színes tarkaságként szerepelnek antikapitalista kiszólások, a tömegmozgalmakat meglehetősen sötéten ábrázolja. Amikor a város rendőrsége a föld alatt reked, az átlagemberek tömegei megrohanják a gazdagok villáit, a városban rögtönítélő bíróságok alakulnak, és Bane szavai inkább félelmet keltenek, mint reményt:

„Gothamnek nem urai többé a hazugok! A gazdagok! Akik nemzedékek során át áltattak titeket hitvány mesékkel, a nagy lehetőségekről. Visszaadjuk a várost nektek... a népnek. Gotham immár a tiétek. Nem parancsolnak nektek. Tehettek bármit.”

A cselekmény Achilles-pontja épp ebből a torzításból fakad: miért akarja elpusztítani Bane Gothamet, ha először felszabadítóként szól a néphez? A magyarázat, miszerint a főgonoszt bosszúvágy hajtja, kicsit sem meggyőző.

Nem nehéz észrevenni a kontrasztot: miközben az elit hazug mítoszépítését, felülről gyakorolt, autoriter hatalmát, a kapitalista világrendet kívánatosnak, a film a társadalom önszerveződését károsnak, démonikusnak állítja be. Gotham lakossága arctalan tömeg, amelyről ha a felső tízezer egy pillanatra is leveszi óvó kezét, összeesküvés-elméletekbe illő fantomok szabadulnak el – őrült orosz tudósok, közel-keleti terroristák, anarchisták és még ki tudja, miféle sötét alakok.

Az okos néző azért csak tegye fel magának a kérdést:

mikor beszélhetünk csőcselékről és mikor az istenadta népről?

Hol a különbség a dicső forradalom és az anarchista rombolás között? Ahogy David Graeber fogalmaz, a fennálló törvény vagy rend gyakran egy törvénytelen forradalom eredménye. Ha Oliver Cromwell, Thomas Jefferson vagy Georges Danton nem szegik meg az aktuális rendet, nem szítanak felkelést és nem érvénytelenítik az addigi szabályokat, nem lesz brit és francia polgári forradalom, és nem létezne modern, egyenlő társadalom sem.

Christopher Nolan filmje tagadja mindezt, amikor a kizsákmányoló kapitalizmus ellenében csak a káoszt és az erőszakot kínálja alternatívaként, és az élhetőbb jövőt egyedül a filantróp hajlamú milliárdosokban látja. Batman világa olyan világ, amelyben alulról szerveződő megoldások nincsenek, a militarista, felülről irányított megoldások azonban mindig működnek. Gothamnak hősre van szüksége, és ez a hős egy Wall Street-i spekuláns. A denevérembernek nincsen szuperereje – hacsak nem nevezzük szupererőnek a dollármilliókat és a legmodernebb haditechnikát –, de valójában ötlete sem a világ jobbá tételére. Tetteiben mindig reaktív, létezése az antagonista függvénye. Nem véletlenül, hogy a klasszikus szuperhőstörténet – egy rosszfiú a világ elpusztítására készül, a hős viszont szembeszáll vele és megment mindent – újra és újra megismétlődhet minden epizódban. És az sem véletlen, hogy hajlamosak vagyunk az antihőssel szimpatizálni: Joker karaktere azt hirdette, hogy az erőszak puszta költészet, de legalább költészet, Bane pedig felvillantotta a globális társadalom mélyen gyökerező igazságtalanságait. A Batman-trilógia harmadik része azokat igazolja, akik elutasítják a polgári engedetlenséget pusztán azért, mert az a törvényes kereteken túl keresi az igazságot. Akik Elon Muskban, az erőskezű vezetőkben, a techmessiásokban és a karhatalomban hisznek — végsősoron abban, hogy a világ nem tehető jobbá.