Ha valamit, mint egykori bölcsész, irigylek a reáltudományoktól, az az, hogy milyen hamar kikandikál a lóláb, ha valami nem jól működik. Ha valami nem indul be, aminek be kellene indulnia, vagy szétesik, aminek együtt kéne maradnia, hozzá lehet fogni a javításhoz. Ha a gyerek nem tanul meg számolni, az kiderül, amikor jönnek a többismeretes egyenletek. Ha nem tanul meg olvasni, azt sokkal ügyesebben el lehet titkolni.

Itt vannak például a kötelező olvasmányok, amikről szeretünk sokat vitatkozni, de a problémához, nemhogy a megoldásához hozzá sem fértünk.

Véleménye mindenkinek van, a legtöbbnek az, hogy nem szereti elolvasni, ami kötelező, s vitát lehet nyerni a legbutább véleménnyel is: „majd’ belehaltam, mire végigrágtam magam rajta, szóval minek...” Ha valaki ugyanezt mondaná a másodfokú egyenletekre, csak kiröhögnék érte, hiszen tudjuk, ha homályosan is, hogy a matematika mire való, hogy ennek a vállán nyugszanak az informatikai rendszereink, a pénzügy, az építészet és a logisztika. Ha egyik napról a másikra elfelejtenénk számolni, nagy baj lenne. Az olvasás felejtése lassabban tűnik fel.

Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényénél talán csak A kőszívű ember fiaira panaszkodnak többen,

és én egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ki kéne venni. Ki kellene, mert ez a ragyogó regényke szenved legjobban attól, hogy kötelező olvasmány lett belőle. Nem mellesleg Móricz – aki mindig csodálkozott, hogy ifjúsági regénynek címkézték a művét – legrosszabb rémálma is megvalósult a dologgal, és bosszankodott, amikor diákok számára rövidített változatban is kiadták a könyvét egy évvel az eredeti megjelenése után, és legfeljebb azt pártolta volna, ha a gyerekek a pad alatt olvassák. (A pad alatt? Tom Sawyert és Huck Finnt talán, azok legalább csibészek voltak, de a folyton síró-rívó Nyilas Misit?)

A jó regény (mondjuk egy Móricz-korabeli, mert azóta a regények is sokfélék lettek) olyan, mint

egy sokoldalú, sokszínű térbeli alakzat.

Ahogy forgatja az ember ezt a testet, mindig új oldalát látja, más színeket, más alakzatokat, de az egész azért egyben van. Talán nem minden oldal egybevágó, nem minden szín komplementer egymással, de éppen az a jó benne, hogy mindenki olyan szinten foglalkozik vele, ahogy kedve tartja. Lesz, aki csak kézbe veszi, megforgatja, megunja, lesz, aki jobban megvizslatja, és lesz, aki leméri az oldalak területét, kiszámítja a test palástját, térfogatát, a belső átlók hosszát, megállapítja, hogy komplex vagy konkáv, szimmetrikus vagy szabálytalan és így tovább.

Ha úgy olvassuk, Salinger Zabhegyezője egy finnyás kamasz története, aki elcsatangol a kollégiumból, de alaposabb vizsgálatra benne van a frontról visszatérő katona magánya is, aki nem találja a helyét a fogyasztói társadalomban a háború után. A Pál utcai fiúk kalandregény eposzi kellékekkel, de azért kiviláglik benne a felnőtt-társadalom karikatúrája is a bürokrata gittegylettel meg az önkényes csoporthierarchiával.

No, a Légy jó mindhalálig is éppen ilyen, de még ilyenebb. Érzésem szerint az egyik legkomplexebb a kötelező olvasmányok közül.

Van egy főhősünk, a kis nyámnyila, anyámasszonykatonája Nyilas Misi. Lehet utálni, sokaktól hallottam már, hogy kiosztanának neki egy istenes pofont, hátha abbahagyja a sírást. Lehet sajnálni is, hiszen egyedül van, lehet szeretni is, mert tehetséges, eszes és igyekszik a jóra. Lehet bírálni, mert ez a jóra igyekvés nem megy neki a legjobban. És meg lehet érteni, sőt illik jobban érteni, ahogy ő érti önmagát. Hiszen bármennyire isteníti és bálványozza a gyenge, beteges testalkatú fiúcska az ő édesapját s erős termetét, szálfa karjait, egyenes tekintetét, bizony kiállhatatlan természet lehet. Anyja madárcsontú, törékeny asszony, aki nagy gondoskodásában épp csak bízni felejt el a fiában, bízni benne, hogy az magától is jól viselkedik. „Fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak... Gondold azt, hogy az én szemem lát, s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes” – szól az intése. S akkor ez a fiúcska elkerül otthonról, be a nagyvárosba, az ország legjobb elitiskolájába, ahol a legtöbben tehetősebbek, szerencsésebbek nála. Még szép, hogy meg van szeppenve.

S ha tovább forgatom a kezemben ezt a képzeletbeli testet, meglátom a regény újabb oldalát. Móricz a Tanácsköztársaság bukása után, a trianoni béke évében, politikai sérelmekkel telve, elkeseredésében írta a könyvet, s miként a lánya lejegyezte, allegóriának tartotta azt:

„mély bánatban írta és azt akarta megmutatni benne, hogy az egész emberiség úgy szenved a gonosz és ostoba hatalmasok, a fejletlenségükben értetlen és bántó társak között, mint a kicsiny gyermek”.

Nem csupán földtörténetről, magyarságtörténetről olvasunk okfejtéseket a regényben, hanem bizony a politikai panaszok is megférnek benne. A debreceni gimnázium tanárainak többségét nem érdekli a diákok előremenetele, csak a fölöttük való hatalmaskodás – miként az az utolsó fejezetből kiderül, amikor Misit kikérdezik a kar előtt –, s alighanem ez lehetett Móricz keserű tapasztalata az ország hatalmasaival is. A legemlékezetesebb rész, amelyet alighanem mi, magyarok, mindig is áthallásosan fogunk olvasni, Szikszay kifakadása a tizedik fejezetben:

De ezt a kérdést sem egyféleképpen dobja fel az író. Abban a jelenetben, amikor a kis Misi a magyarok magányáról beszél a népek között (hiszen nincsen nekünk testvérünk, miként a németeknek az angolok vagy a franciáknak a spanyolok), a kisfiú tulajdon magányára és az elszegényedett parasztok panaszaira gondol, Bellácska viszont ugyancsak saját magára, a lecsúszott nemesi családok bajaira.

A regény sokoldalúságának legjobb példája azonban éppen a címhez kapcsolódik.

Édesanyja azzal az intéssel engedi útnak a fiát, hogy legyen jó mindhalálig, és Misi ennek az utasításnak akar mindig megfelelni.

A címadó mondat eredetéhez a Bibliát kell fellapoznunk, s akkor már nem elrugaszkodott dolog a főhős útjában kálváriatörténetet látni: az apja ács, a nagybátyja, Géza, akinek „épp olyan szelíd jó szakálla van, barna szakálla, erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható...”, megváltóként érkezik el hozzá az utolsó fejezetben. A felületes olvasó annyit talán ért, hogy Misi szenvedései véget értek, bumm, jött az isten a gépből, deus ex machina, és minden jóra fordul. A figyelmesebb olvasó azonban legyen óvatos. Misinek a debreceni hónapok alatt feltárult a felnőttek kegyetlen, rideg világa, szép lassan beavatást nyert, de sosem saját erőből, hanem az eseményekkel sodródva ért el dolgokat. Így szerzett munkát, így nyert barátokat és került az osztály életének középpontjába.

Akárhogy is igyekezett azon, hogy jó legyen, a legjobb akarata ellenére is bajos ügyekbe keveredett,

s a regény végén, ahogy családi otthonát, úgy nagybátyja megjelenését is szebb fényben látja, mint illene. Misi ugyan tiszta szívű, ártatlan kisgyerek, de nem azért kénytelen megpróbáltatásokat elszenvedni, mert magasabbrendű, hanem azért, mert makacs, konok, és nem képes értelmezni a körülötte lévő világot. Félreérti Bellácska „sehogyse-szívesen”-válaszát, félreérti a barátait, Orczyt és Gémesit, s végül félreérti a segítségére siető Géza bátyját is, aki hiába viszi Misit Sárospatakra, a fiú ott is magányos lesz, ha nem változik meg.

S mennyi mindenről lehetne beszélni még, amit most, felnőttként fedeztem fel Móricz regényében!

Hogy költő akar lenni, de mintha a költészet is csődöt mondana. Hogy Móricz micsoda finom kapcsolatot von szegénység és sértettség között a jellemrajzban. És mennyi tanulsággal szolgál a könyv, amikor sokan csalódottak a közéletben, a politikában és a nemzeti megrázkódtatást látnak vagy várnak! Az író saját szavaival: „Nyilas Misi tragédiájában nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt, s után elszenvedett dolgokat. (...) Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv és gyerekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta, s a gyermek sorsát látták benne.”

Móricz műve az egyik legismertebb magyar regény, de az értelmezése olyannyira egysíkúvá vált, hogy a legtöbben már csak egy síró-rívó cívisvárosi kisdiák szenvelgéseit látják benne. Pedig ennél sokkal több. Érzékeny kritikája a felnőttek világának, az oktatási rendszernek, pontos rajza a kornak, árnyalt megvalósítása a Bildungsromannak (nevelődésregény) és mindenekelőtt – komplex, kézbe vehető, minden oldalról megcsodálható térbeli alakzat. Egy igazi modern regény. Meg lehet mérni az átlóit, ki lehet számítani a térfogatát, a palástját. Ha nem veszik el tőle a kedvét az embernek.