Kattintok a cikkre, pedig pontosan tudom, miről szól, hiszen elolvastam már egy másik hírportálon, de elolvasom ezen is, hátha itt máshogy írják meg. Dolgoztam napisajtóban, nem kéne, hogy meglepetés legyen: kiszámítható, hogy melyik hírt hol és hogyan csomagolják. Meg se kéne nézni. Mindegyik hírt el tudom helyezni a megfelelő fakkba: tudom, hogy ez most hazudik, az kivételesen igazat mond, annak a harmadiknak, akit meg hitelesnek tartok, több mindent elhiszek.

Szóval olvasom a híreket.

Olyan ez az agynak, mint a testnek a finomított cukor: szédeleg és émelyeg az ember, ha túladagolja, de aztán követeli a szervezet.

És folyamatosan pörög! Nem arról van szó, hogy reggel megvettem a napilapot, aminek az előző nap délutánján már lapzártája volt, szépen kiolvasom, aztán lazán bedobom a sarki kukába, mint az überlaza Jean-Paul Belmondo a Kifulladásigban.

Jönnek a cikkek, amit reggel olvastam, megdőlt, amit este megírnak, reggelre cáfolják.

Ahogy az utóbbi években egyre különösebbé vált a médiahelyzet – szándékosan a különös jelzőt használom, mert rosszabbá is vált, meg jobbá is vált –, úgy vált a hírolvasás polgári kötelességgé. Ha nem tudod, mit loptak el, mit csaltak el tegnap, akkor csukva tartod a szemed a hatalom bűneire, ha nem vagy képben, mi a legújabb botrány, nem vagy tájékozott.

Pedig kutatók már megmérték, hogy a túl sok hírfogyasztás nem tájékozottá teszi az embert, hanem kételkedővé.

A pár bekezdést kitevő hírek nem többek, mint vízfelszínre bukkanó buborékok – semmit sem árulnak el a mélyebb történetről –, miközben a fontos folyamatokat csak hosszú cikkekben lehet leírni, amiket az agy már nem képes befogadni. Egyre kevésbé tudunk figyelni még a rövidhírekre is. Egy 2001-es kanadai kutatás megállapította, hogy a szövegben szereplő hiperhivatkozások is megnehezítik a kitartó olvasást, mert még ha nem is kattintunk, az agynak akkor is döntést kell hoznia, mégpedig arról, hogy kattintsunk-e.

Régebben a tudósok úgy gondolták, hogy az agyunkban lévő 100 milliárd idegpálya felnőttkorra kialakul. Mára kiderült, hogy az idegsejtek rutinosan hoznak létre újabb pályákat még húszéves korunk után is, akár az életünk végéig (persze egyre kisebb rugalmassággal), ha szükség van rájuk. Ma, amikor ennyi hírt fogyasztunk, több tucatnyi sztorit követünk figyelemmel, többet használjuk azokat az idegpályákat, amelyek a multitasking és a felületes böngészésért felelnek, miközben elhanyagoljuk a mélyolvasás és a mély gondolkodásért felelős agyi területeket.

A nemrégen elhunyt Norm MacDonald mondta egyszer, hogy régen a hírműsor fél óra volt, mert úgy gondolták, hogy

ENNYI AZ ÖSSZES HÍR.

Nem több. Még kevesebb is, mert a félóra utolsó tíz percét akkor is állatkerti pandabébikkel meg a helyi szemétszedők hétvégi megmozdulásával kellett kitölteni. Ma huszonnégy órás hírek vannak, de akárhogy nézem, a régieknek igazuk volt: nagyjából fél óra. Ennyi hír történik egy nap. A többi csak toldalék.

Nem is olyan régen, az elmúlt nyár végén egy barátommal mászkáltunk az augusztusi ég alatt. Egy dombon sétáltunk fel, a Balaton-felvidéken, éjfél után volt, csend. Felnéztünk. Szépen látszottak a csillagok.

Nagyon messzi és távoli híreket hoztak. Magukat üzenték: hogy valahol, fényévekre tőlünk csillagok vannak. Se többet, se kevesebbet.

Tiszta volt az idő, jól megnézhettem őket. Minél tovább néztem őket, annál többet láttam. Végül egész hálót láttam a fejem fölött, nem is egyes csillagokat, hanem csillagködöt, alakzatokat, képeket. Csak közhelyes kifejezések jutnak eszembe. Takarót magunk felett. És a végtelen távolságot.

„Az a jó ilyenkor – mondta a barátom –, hogy felnéz az ember, és basszus, már nem számít, hogy ki van kormányon, meg hogy mi van az inflációval, semmi.”

Igaza volt. Sokszor eszembe jut ez a mondat.

Az ember az az állat, amely egyedüliként képes belegondolni abba, hogy létezik. Mert ráeszmélt önmagára. Van bennünk egy szerkentyű, amely képes elhelyezni magát a világmindenségben. Néha szoktuk csak bekapcsolni. Ha megállsz az esti tájban, és nincs nálad se mobiltelefon, se más internetfogó eszköz, egyetlenegy dologban lehetsz csak egészen biztos. Abban, hogy itt vagyunk a Föld nevű bolygón, naprendszerünk egyetlen élhető bolygóján. Vagyunk. Mint azok a csillagok, messze. Vannak. Hát ennyi. (Ha csak egyetlen hírt olvasol el ma, ez legyen az!) Ehhez képest minden más – hogy mi történt New Yorkban, Tokióban vagy Budapesten – csak megerősítetlen pletyka.

Abban is biztos vagyok, hogy ahhoz, hogy jobb dolgokról szóljanak a hírek, nekünk kell jobbak legyünk. Nézzük az eget. Vagy könyveket. Vagy, kicsit több megértéssel, egymást.