Az idei év filmes bemutatóinak nagy meglepetésében, a Minden, mindenhol, mindenkor egyik csúcspontján a multiverzumok között utazó, különös képességeket birtokló édesanya, Evelyn azt mondja a lányának, Joynak:

Talán igazad van, és tényleg létezik valami, valami, amitől úgy érezzük, jelentéktelen kis semmik vagyunk. Valami, ami megmagyarázza, hogy miért kerestél engem akkor is, ha nagy volt a zaj. És miért akarok én, bármi történjék, veled lenni. Mert én mindig, mindig veled akarok lenni.

A lány, aki már beutazta a multiverzumot, mindenféle jelmezt magára öltött, minden verzióját megtapasztalta annak, ami lehetne, nem elégedett életének egyik kimenetelével sem. Nem is ez a pontos megfogalmazás. Minden lehet, mindenhol és mindenkor, de ez a bőség éppenséggel a semmivel egyenlő. A világ összes dolgát egy fekete színű, az ensō-körre emlékeztető fánkra teszi rá, ami egyszerre szimbolizálja a megsemmisülést és a szabadulást ebből a világból, amely annyira nyomasztja.

A lány így felel:

„És tényleg figyelmen kívül hagysz minden mást?” – utal a többi univerzumra. – „Bármi lehetsz, bárhol. Miért nem mész valahova, ahol a lányod..., szóval ahol több vagyok, mint ez” – mutat magára lekicsinylően. – „Itt csak néhány pillanatnyi van az időből, aminek értelme van.”

Mire az anya:

„Akkor ezeknek a pillanatoknak fogok örülni.”

Daniel Kwan és Daniel Scheinert őrült és őrületesen jó alkotását sokan túljáratott katyvasznak, mások az évtized filmjének tartják – a Port.hu kritikusának nagyon tetszett! –, és bevallom, én is azok közé tartozom, akiket magával ragadott. Épp ezért sem akarok elmenni mellette, milyen bravúrosan ágyaztak meg a készítők annak a jelenetnek, amit az előbb idéztem. (A továbbiakban is jórészt spoilermentes maradok.)

Nietzsche egyik homályosan körvonalazott, de izgalmas koncepciója

az „örök visszatérés”

volt: képzeld el, hogy ugyanazt az életet kell leélned újra és újra, mindig ugyanúgy, ugyanazt: „minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban” – hát mi ez, ha nem borzasztó? Elviselhetetlen csömört okoz a gondolat, hogy porszemek vagyunk a hatalmas gépezetben, ugyanakkor felszabadító, hogy ezzel megszabadulunk minden tehertől és minden bűntől. (A Zarathustrában Nietzsche fojtogató, fekete kígyóként ábrázolja a csömört, ami így ellepi az embert; nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire hasonló ez a motívum a film fekete, kör alakú fánkjához, ami beszippantja Joyt.)

A nihilizmus, annak a felismerése, hogy ha minden örökké ismétlődik és a kozmosznak nincsen meghatározott rendje, amibe igazodni lehetne, minden küzdelmet értelmetlennek nyilvánít.

Ez a gondolat a magva Sartre és Camus filozófiájának, és ettől szenved Joy is. Camus két megoldást kínált a dologra, az egyik a hedonizmus, a másik az öngyilkosság – és a lány mindkettővel kacérkodik, ebben a sorrendben.

Ugyanakkor van kiút. Az amor fati, a saját sors elfogadását, mi több, a saját sors szeretetét hirdető életfilozófia Epiktétosznál, a sztoikus filozófusnál bukkan fel először, de persze a legnevesebb római sztoikusnál, Marcus Aureliusnál is többször szerepel. „A lángoló tűz izzóvá tesz mindent, amit csak rávetnek” – írta a filozófus-császár, utalva arra, hogy kiváló elme minden sorsfordulatot képes elfogadni. Az amor fati gondolata a modern gondolkodók közül Nietzschénél bukkan fel a leghatározottabban.

Nietzsche is úgy vélte, hogy az amor fati jelenti az egyetlen érvényes megoldást: annak az életnek az elfogadása, amit élünk. Azt mondta, az időnek egyetlen kapuja van, és ez maga a pillanat, a most, a múlt és a jövő pedig mindkét irányban végtelen, mert önmagába harap: s ekkor már csak az a kérdés marad, mit kezdjünk ezzel a mosttal, a kapuval, az idő egyetlen bejáratával? Egyik jegyzetében, amit 1881-ben vetett papírra, Nietzsche azt írta:

„Éljünk úgy, hogy újra élni akarjunk, és mindörökké így akarjunk élni!”

– ez a gondolat nem puszta, poszterekre kívánkozó, életigenlő szólam, hanem életfilozófia számára, annak a megoldása, hogy mit kezdjen az ember azzal, hogy az élete csupán apró pont az élet nagy körforgásában. Amit az Ecce homo című kötetében leszögez, összecseng azzal, amit Evelyn kimond a film csúcspontján: „az ember azt akarja, hogy semmi ne legyen más, se előre, se hátra, se az egész örökkévalóságban.”

A Minden, mindenhol, mindenkor című filmet sok kritikus bírálta, kifogásolva, hogy mindent láttunk már, ami benne van – hiszen az alkotók tudatosan vegyítették össze a Mátrix, a Kill Bill, a Tigris és sárkány elemeit, és a közbeszédben is egyre divatosabb multiverzum-elméletet. És azt is sokszor hallottuk már, mi több, közhelyként hat, hogy az életet élvezni kell, magunkat elfogadni, a hibáinkat és a szeplőinket pedig elfelejteni, elvégre nem múlik rajtunk a világ sorsa. De ilyen erővel, ilyen ügyesen még senki nem ábrázolta ezt, a sztoikus iskolától a modern filozófiáig nyúló gondolatot, amit a német kortárs, Rüdiger Safranski ugyancsak elmésen fogalmazott meg:

„úgy éld a pillanatot, hogy ne borzadj el tőle, ha visszatér!”

Még sok mindenről szól Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje: az elfogadás, a vágyak és a képességek megélésére való bátorítás, az életigenlés, az észrevétel, hogy az élet vulgáris és szakrális dimenziója nincsenek is messze egymástól — mindez csak egy-egy motívum ebben az élénk, szürreális vizuális szimfóniában. Nézze meg mindenki, aki nem látta!