Buddy Endre

Hogyan szeressem ezt az életet, ha annyi más, szebb élet létezik?

A sztoikusok, Nietzsche és Camus segítenek megérteni az idei év egyik legötletesebb független filmjét. Buddy Endre szerdai jegyzete.

Az idei év filmes bemutatóinak egyik meglepetésében, a Minden, mindenhol, mindenkor egyik csúcspontján a multiverzumok között utazó, különös képességeket birtokló édesanya, Evelyn azt mondja a lányának, Joynak:

Talán igazad van, és tényleg létezik valami, valami, amitől úgy érezzük, jelentéktelen kis semmik vagyunk. Valami, ami megmagyarázza, hogy miért kerestél engem akkor is, ha nagy volt a zaj. És miért akarok én, bármi történjék, veled lenni. Mert én mindig, mindig veled akarok lenni.

A lány, aki már beutazta a multiverzumot, mindenféle jelmezt magára öltött, minden verzióját megtapasztalta annak, ami lehetne, nem elégedett életének egyik kimenetelével sem. Nem is ez a pontos megfogalmazás. Minden lehet, mindenhol és mindenkor, de ez a bőség éppenséggel a semmivel egyenlő. A világ összes dolgát egy fekete színű, az ensō-körre emlékeztető fánkra teszi rá, ami egyszerre szimbolizálja a megsemmisülést és a szabadulást ebből a világból, amely annyira nyomasztja.

A lány így felel:

„És tényleg figyelmen kívül hagysz minden mást?” – utal a többi univerzumra. – „Bármi lehetsz, bárhol. Miért nem mész valahova, ahol a lányod..., szóval ahol több vagyok, mint ez” – mutat magára lekicsinylően. – „Itt csak néhány pillanatnyi van az időből, aminek értelme van.”

Mire az anya:

„Akkor ezeknek a pillanatoknak fogok örülni.”

Daniel Kwan és Daniel Scheinert őrült és őrületesen jó filmjét sokan túljáratott katyvasznak, mások az évtized filmjének tartják – a Port.hu kritikusának nagyon tetszett! –, és bevallom, én is azok közé tartozom, akiket magával ragadott. Épp ezért sem akarok elmenni mellette, milyen bravúrosan ágyaztak meg a készítők annak a jelenetnek, amit az előbb idéztem. (A továbbiakban is jórészt spoilermentes maradok.)

Nietzsche egyik homályosan körvonalazott, de izgalmas koncepciója

az „örök visszatérés”

volt: képzeld el, hogy ugyanazt az életet kell leélned újra és újra, mindig ugyanúgy, ugyanazt: „minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban” – hát mi ez, ha nem borzasztó? Elviselhetetlen csömört okoz a gondolat, hogy porszemek vagyunk a hatalmas gépezetben, ugyanakkor felszabadító, hogy ezzel megszabadulunk minden tehertől és minden bűntől. (A Zarathustrában Nietzsche fojtogató, fekete kígyóként ábrázolja a csömört, ami így ellepi az embert; nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire hasonló ez a motívum a film fekete, kör alakú fánkjához, ami beszippantja Joyt.)

A nihilizmus, annak a felismerése, hogy ha minden örökké ismétlődik és a kozmosznak nincsen meghatározott rendje, amibe igazodni lehetne, minden küzdelmet értelmetlennek nyilvánít.

Ez a gondolat a magva Sartre és Camus filozófiájának is, és ettől szenved Joy is. Camus két megoldást kínált a dologra, az egyik a hedonizmus, a másik az öngyilkosság – és a lány mindkettővel kacérkodik, ebben a sorrendben.

Az amor fati, a saját sors elfogadását, mi több, a saját sors szeretetét hirdető életfilozófia Epiktétosznál, a sztoikus filozófusnál bukkan fel először, de persze a legnevesebb római sztoikusnál, Marcus Aureliusnál is többször szerepel. „A lángoló tűz izzóvá tesz mindent, amit csak rávetnek” – írta a filozófus-császár, utalva arra, hogy kiváló elme minden sorsfordulatot képes elfogadni. Az amor fati gondolata a modern gondolkodók közül Nietzschénél bukkan fel a leghatározottabban.

Nietzsche úgy vélte, nem ez a kettő, hanem egy harmadik jelenti az egyetlen érvényes megoldást, ez pedig annak az életnek az elfogadása, amit élünk. Azt mondta, az időnek egyetlen kapuja van, és ez maga a pillanat, a most, amit élünk, a múlt és a jövő pedig mindkét irányban végtelen, mert önmagába harap: s ekkor már csak az a kérdés marad, mit kezdjünk ezzel a mosttal, a kapuval, az idő egyetlen bejáratával? Egyik jegyzetében, amit 1881-ben vetett papírra, Nietzsche azt írta:

„Éljünk úgy, hogy újra élni akarjunk, és mindörökké így akarjunk élni!”

– ez a gondolat nem puszta, poszterekre kívánkozó, életigenlő szólam, hanem életfilozófia számára, annak a megoldása, hogy mit kezdjen az ember azzal, hogy az élete csupán apró pont az élet nagy körforgásában. Amit az Ecce homo című kötetében leszögez, összecseng azzal, amit Evelyn kimond a film csúcspontján: „az ember azt akarja, hogy semmi ne legyen más, se előre, se hátra, se az egész örökkévalóságban.”

Minden, mindenhol, mindenkor című filmet sok kritikus bírálta, kifogásolva, hogy mindent láttunk már, ami benne van – hiszen az alkotók tudatosan vegyítették össze a Mátrix, a Kill Bill, a Tigris és sárkány elemeit, és a, ma a köznyelvben is divatos multiverzum-elméletet. És azt is sokszor hallottuk már, mi több, közhelyként hat, hogy az életet élvezni kell, magunkat elfogadni, a hibáinkat és a szeplőinket pedig elfelejteni, elvégre nem múlik rajtunk a világ sorsa. De ilyen erővel, ilyen ügyesen még senki nem ábrázolta ezt, a sztoikus iskolától a modern filozófiáig nyúló gondolatot, amit a német kortárs, Rüdiger Safranski ugyancsak elmésen fogalmazott meg:

„úgy éld a pillanatot, hogy ne borzadj el tőle, ha visszatér!”

Még sok mindenről szól Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje: az elfogadás, a vágyak és a képességek megélésére való bátorítás, az életigenlés, az észrevétel, hogy az élet vulgáris és szakrális dimenziója nincsenek is messze egymástól — mindez csak egy-egy motívum ebben az élénk, szürreális vizuális szimfóniában. Nézze meg mindenki, aki nem látta!