Talán sokan emlékeznek arra a szkeccsre a Jóbarátokból, amikor Joey arról győzködi Phoebe-t, hogy nincsen önzetlen jócselekedet, mindent egy kicsit a saját előnyére is tesz az ember. Arról nincs vita, hogy jótékonykodni jó dolog, és ki tudja, ugyanígy írnám-e meg ezt a cikket, ha egy nap Mr. Beast, a világ legnépszerűbb youtubere hozzám is odalépett volna, és a kezembe nyom 1000 dollárt, ahogy sokan másoknak. Ilyen azonban egyelőre nem történt, úgyhogy hadd bocsássam előre, vegyes érzésekkel néztem ennek a remek srácnak a működését és őrült népszerűségét.

Annak, aki nem tudná, kiről van szó: Mr. Beast 132 millió feliratkozóval rendelkezik a YouTube-on, amivel jelenleg a negyedik a ranglistán – igaz, csak olyan csatornák vannak előtte, amik gyerekeknek, illetve India hatalmas lakosságának szólnak. Polgári neve Jimmy Donaldson, 24 éves, Észak-Karolinából származik, és 2012 óta gyárt videókat a platformra. Mindent megtett, hogy magáénak mondhassa a sikert: kezdetben számítógépes játékokat közvetített, más youtuberek vagyonáról közölt becsléseket, reakció-videókat készített és más kontentkészítőket parodizált. Egy „dadaista” performanssza vált először virálissá: abban a videóban azt a nemes feladatot vállalta magára, hogy

a kamera előtt elszámol 100 ezerig, a 23 órás és 48 perces feltöltésre eddig 27 millióan kattintottak.

Felbuzdulva a különleges produkció sikerén később olyan dolgokat csinált, ami bárkinek eszébe juthat, de senkinek, legfeljebb egy unatkozó tinédzsernek lenne kedve vagy ideje megcsinálni: volt, hogy festéket figyelt száradás közben, értelmetlen videókat nézett végtelenítve, ugyancsak élő adásban mantrázta youtuberkollégája, Pewdiepie nevét tizenkét órán át.

Ezekkel az akciókkal persze nincsen semmi baj, s bár sokat elárulnak arról, milyen döbbenetes fordulatot vett a médiafogyasztás a 21. században és különösen a Z-generáció életében, azért Öveges professzorba oltott Vágó Istvánnak kell lenni, hogy az ember a világ dicsőségének örök elmúlását lássa bennük.

Mr. Beast népszerűsége akkor lőtt ki, amikor felfedezte, milyen vonzerőt képviselnek a filantróp akciók

és a magas pénznyereménnyel kecsegtető játékok a YouTube-on. 2019 áprilisában olyan videót posztolt, amiben 10 ezer dollárt ad random járókelőknek anélkül, hogy bármit mondana nekik. A koronavírus-járvány kezdetén 200 ezer dollárt adott olyanoknak, akik elveszítették a munkájukat. Máskor Ubert hívott, és tíz méter után kiszállt az autóból, de előbb ezerdolláros jattot hagyott a sofőrnél. Olyan videója is virálissá vált, amiben 100 ezer dollárt ajándékoz a saját anyjának. „A szüleim nem gazdagok, minden dolláromat a YouTube-on kerestem” – mondta az egyik videójában. – „És a Youtube jobban fizet, mint gondolnátok.” Mr. Beast nem csinál belőle titkot, hogy rengeteget költ tartalomgyártásra, egy-egy tízperces videó mögött több millió dolláros kiadás van. Nem nehéz elhinni, ha akad olyan kontentje, amihez vett egy szigetet, amit aztán odaadott annak, aki megnyerte az ott megrendezett játékot; máskor házakat, autókat vett idegeneknek, 250 ezer dolláros főnyereménnyel rendezett kő-papír-olló versenyt, és persze megrendezte a Squid Game-et is, alig pár héttel azután, hogy a Netflix-sorozat megjelent: a főnyeremény 456 ezer dollár volt. Nem nehéz észrevenni a jelenség végtelen iróniáját egy olyan történet esetében, amely elítéli a kapitalizmus működését.

Nehéz ezekre a jótékonysági akciókra azt mondani, hogy bármi rossz lenne bennük, és ha valaki kritikával illeti őket, könnyen megkapja az

„és te kivel tettél jót ma?”

kérdését. Nem Mr. Beast az egyetlen, aki ebben a műfajban játszik: tele van az internet olyan videókkal, amikben influenszerek pénzt kérnek egy hajléktalantól, és ha kapnak, jutalmul a többszörösét fizetik neki vissza. A nézők pedig imádják az ilyesmit: egyrészt megélhetik azokat a fantáziákat, amiket a jótékony kapitalista fantáziájának lehet nevezni („ha sok pénzem lenne, csupa jót tennék az emberekkel”), másrészt örülnek a kedvesség megnyilvánulásának, s a résztvevők őszinte reakcióinak. Akkor is, ha az akciókat önzetlennek nem lehet nevezni, hiszen a készítőnek a sokszorosát hozták hírnév és pénz formájában.

Mr. Beast tevékenységét többen kritizálták: vádolták azzal, hogy „karitatív pornót” készít, messiást játszik és visszaél a szegény emberek kiszolgáltatottságával. A bírálatoknak van alapja, de nehéz vitatkozni azzal, ami például az egyik legutóbbi Mr. Beast-videó eredménye:

a youtuber legutóbb 1000 ember szemműtétjét finanszírozta, több tízezer dolláros készpénzcsomagot és Tesla-járgányt osztott szét a videója szereplői között.

Az nem kérdés, hogy a jótékonyság üdvös és szép dolog. Magyarországon éppenséggel sok probléma származik abból, hogy nincsenek self-made milliárdosaink, akik bőkezűen támogatnának civil szervezeteket, idősotthonokat, hajléktalanszállókat vagy a művészeteket. Az Egyesült Államokban azonban, ahol a jótékonykodó milliomos toposza megszületett, a jelenség árnyoldalait is látjuk.

Vegyük például Andrew Carnegie esetét, aki 1889-ben írt Gospel of Wealth (A vagyon evangéliuma) című cikkében azt javasolta, a hatalmas vagyoni különbségek leghatékonyabb megoldása, ha a szupergazdagok nemes ügyek – vasút-, kórház- és iskolaépítés – szolgálatába állnak. „A milliomos a szegények vagyonkezelője”, akinek kötelessége a vagyonát a közösség javára használni, mivel azt ő „sokkal jobban tudja kezelni, mint azt maga a közösség.” Bármilyen tiszteletreméltó is a vállalása, árulkodó, hogy három évvel később, amikor 1892-ben Pittsburghben a munkások jobb munkakörülményeket, magasabb fizetést követelve végső elkeseredésükben utcára vonultak, és a rendfenntartók kíméletlenül leverték őket, tucatnyi munkást meg is ölve, Carnegie az eseményeket így kommentálta: „Győzelem” – és örömét fejezte ki affelől, hogy az olcsó munkaerővel egy darabig nem lesz gondjuk.

Mr. Beast filantróp akcióinak jórészét olyan szupergazdag cégtulajdonosok segítségével végzi, akik Andrew Carnegie filozófiáját vallják magukének, de még annyit sem adnak a látszatra. Nem akarom azt mondani, hogy számukra Mr. Beast hasznos idióta, hiszen a youtuber is rengeteget profitál az együttműködésekből.

2021 novemberében a youtuber 10 ezer hálaadásnapi pulykát adományozott a rászorulóknak negyedmillió dollár értékben. A húst a Jennie-O nevű gyártó szolgáltatta, és bármily figyelmes a részükről a hozzájárulás, nem nehéz belátni, hogy egy ekkora cég – amelynek az anyavállalatát, a Hormel Foods-ot 27 milliárd dollár értékűre taksálják a tőzsdén – ennek többszörösét költi tévéreklámokra és PR-ra. Még többet lobbiznak azért, hogy a törvényhozók a javukra szűkítsék a munkavállalók jogait, versenyelőnyük pedig a dolgozóik béralkuképességének sem tesz jót. A Hormel egyike volt azoknak a cégeknek, amelyek ellen tiltott árrögzítés miatt jártak el, és amik a többi monopolhelyzetben lévő céggel együtt sok-sok farmert tesznek tönkre a lent tartott alapanyagárakkal. Egy kimutatás szerint az élelmiszeripar évi 175 millió dollárt költ lobbitevékenységre Washingtonban.

De vegyük egy másik videó példáját: Mr. Beast és csapata nemcsak megtisztított egy óceáni partszakaszt a műanyagszeméttől, de Team Seas néven adománygyűjtő szervezetet is alapított. A szervezet támogatói között viszont olyan cégeket találunk, mint az olcsó napszemüvegeket gyártó Safilo, a beltéri építőanyagokat gyártó AkzoNobel, s nem utolsósorban a világ legnagyobb műanyagszennyezője, a Coca-Cola. Azokat a cégeket, amik egyébként dollármilliókat költenek arra, hogy ne szülessen környezetvédelmi törvény a mérhetetlen műanyagszennyezés megállítására.

Az ilyen cégeknek MrBeasttel együttműködni többszörösen jövedelmező: a jótékonyságra fordított pénzt leírhatják az adójukból, javíthatják a brandjük megítélését anélkül, hogy a kontent reklámszagú lenne, MrBeast csatornája pedig tovább nőhet annál is, ameddig a takarója ér.

Durva hasonlattal

olyan ez, mint a Nestlé támogatásával palackozott vizet osztogatni azoknak a szomjazó embereknek, akik elől az óriáscég felvásárolta a természetes vízlelőhelyeket.

A „szegények püspökeként” ismert Hélder Câmarától származik a lényegre törő idézet:

„Ha ételt adok az éhezőknek, szentnek neveznek. Ha felteszem a kérdést, hogy miért nincs a szegényeknek mit enni, kommunista vagyok.”

Nincs kétségünk afelől, hogy Mr. Beast szeretne örömet szerezni az embereknek és jobb hellyé tenni a világot. De amíg ez csak monopolhelyzetben lévő vállalatok segítségével lehetséges, akik egyik kezükkel filléreket osztanak, a másikkal pedig milliókat írnak le profitként, addig nem lehet feltenni a kérdést: miért szorulnak rá a tömegek arra az ezer dolláros szemműtétre, ami egy ideális világban igényük szerint járhatna nekik?