Nem lehet, nem is szabadna Martin Scorsese több mint 40 címből álló filmográfiáját egyetlen mondatban elintézni, mégis megpróbálom: a sokszorosan díjazott rendező a szakrális témákat gyakran profán módon, a profán témákat pedig keresztény szimbolikával dolgozza fel. Felületes ismerői talán csak kúl gengszterfilmek alkotóját tiszteli benne, az életrajz ismeretében mégsem meglepő, hogy Scorsese legtöbb mozija a bűn, a büntetés, a hit, a kétely, a messiástudat, az égi rendnek súlyosan ellentmondó tökéletlen világ kérdéseit boncolja.

„Eltévedelyedett katolikus vagyok. De római katolikus, ebből nincs kiút”

– mondta egyszer magáról, és mit is mondana a művész, akit egykor kitiltottak a Vatikánból, többször vált, a hetvenes évek végén olyan durván tolta a kokaint, mint némely filmhőse és olyan karaktereket teremtett a popkultúra számára, mint Henry Hill vagy Jordan Belfort, akik a mai napig félreértett példaképek a wannabe maffiózók és üzletemberek számára.

Scorsese ősélményeit New York olasz városrészében szerezte, ahol mindenféle karakterrel találkozott, aki csak felbukkan a filmjeiben: gengszterekkel, maffiózókkal, gyári munkásokkal, sportolókkal, papokkal, kisstílű bűnözőkkel. Beteges fiú volt, állandóan asztmával küszködött, ezért a templomban és a moziban töltötte ideje nagy részét. Bár a családja nem volt vallásos, a katolikus iskolának köszönhetően elsőáldozó lett, és

már akkor megdöbbentette az a kontraszt, amit a Szent Patrik-katedrális falain belül és kint, az erőszakos, bűnös utcákon tapasztalt.

Erről beszélt négy évvel ezelőtt a pápa előtt is: „Nagyon nehéz volt összebékíteni a két világot.”

Első sikerfilmjében, az Aljas utcákban Scorsese bravúrosan fésüli össze a két témát. Charlie (Harvey Keitel) odaadó katolikus, aki, mivel nem találja meg a feloldozást a templomban, arra törekszik, hogy feláldozza magát felelőtlen barátjáért, Johnnyért (Robert De Niro), aki nagy összeggel tartozik egy maffiatagnak. Könnyű észrevenni a krisztusi motívumot a főhős karakterében: Charlie közvetítő az égi és a földi, az ideális és a bűnös világ között, de cselekedeteinek mozgatója homályos, ahogy végül a sorsa is. Három évvel később, miután megtörtént életre szóló találkozása Paul Schrader forgatókönyvíróval, Scorsese ott veszi fel a fonalat, ahol korábban letette: a Taxisofőr főhőse, Travis Bickle undort érez a világ iránt, amelynek bűnösségét hosszan taglalja naplójában, magát pedig igazságtevőként látja, aki kiszabadítja Irist, az utcalányt, és eltörli a föld színéről azokat, akik kilógnak a vélt rendből. Travis kényszeresen vonzódik a bűnhöz és az igazságtételhez, miközben feloldozást keres. A terve szerint a 13 éves lány megmentése után megöli a stricijét, őt magát pedig a saját véráldozata fogja megmenteni a pokoltól: erre utal a híres zárójelenetben a saját halántékra szegezett, pisztolyt formáló ujja. (Schrader és Scorsese egy húron pendültek: az előbbi kálvinista családban nőtt fel, tizennyolc éves koráig nem is nézhetett filmet, a szigorú vallásos neveltetés pedig megbosszulta magát. A Taxisofőr elkészülte előtt hasonlóan sötét időszakon keresztül ment át, mint hőse.) Hasonló önbíráskodó pszichopata A rettegés foka főhőse, aki a film egyik kulcsjelenetében egyszerre fordul a néző és Isten felé, hogy rá bízza a végső ítéletet.

Amikor azt írtam, Scorsese a profán témákat is szakrális köntösbe bújtatja, elsősorban a Dühöngő bikára és a Nagymenőkre gondoltam. Jake LaMotta (ugyancsak Robert De Niro), a bokszoló története egy olyan férfiról szól, akit primitív ösztönök hajtanak, erőszakos és féltékeny – ahogy a rendező fogalmazott:

állatias szinten van, és talán közelebb áll a tiszta szellemhez.

LaMotta a ringben úgy borul a tartókötélre, mint Krisztus a keresztfára, szőke felesége, Szűz Máriát idézi, a lakását Mária-festmények díszítik. A végén, amikor a dühöngő bika börtönbe kerül, a néző kénytelen megbocsátani az elállatiasodott embernek – legalábbis ezt kéri tőlünk Scorsese a film eszközeivel, már csak az a kérdés: mennyire tudunk megbocsátani.

Miközben Scorsese első filmjei olyan férfiakról szóltak, akik megváltást keresnek a bűnös világban, a Nagymenők inkább tűnhet intő példázatnak. Valójában a Taxisofőrben felvázolt végső kérdés folytatása: ha az isteni ítélet elmarad, miként Travis esetében, akkor bármit lehet? Henry Hill (Ray Liotta) szerint igen: a maffiózó keresztet visel a nyakában, és büszke rá, hogy bármit megtehet, bármit megvásárolhat. Ez az ő módszere, hogy fölébe kerekedjen az elviselhetetlen közegen, ahol a bűn az úr, a végén azonban senki lesz az unalmas külvárosban.

1988-ban Scorsese elkészítette a Krisztus utolsó megkísértését, és beteljesítette gyerekkora óta dédelgetett tervét, hogy az evangéliumokkal foglalkozzon. „Imádság gyanánt készítettem, istentiszteletként” – nyilatkozta a rendező. A Nikosz Kazantzakisz-regényből készült feldolgozás botrányt okozott, volt, hogy felrobbantották a mozit, ahol vetítették, az egyház is elhatárolódott tőle. Pedig semmi meglepő nem volt benne, állította a filmrendező, ez ugyanaz a történet, mint az Aljas utcáké: egy olyan férfiről szól, aki nem biztos a saját elhivatottság-érzetében, de nem is képes lecsitítania azt.

Scorsese a Krisztus utolsó megkísértésében az utcákon tapasztalt profán viszonyokat beépítette az evangéliumi történetbe, az Aljas utcákban pedig a vallási kérdéseket tette fel egy gengszertörténet keretein belül.

A japán keresztény regényíró könyvéből adaptált Némaság című filmet ugyancsak párba lehet állítani egy gengszerfilmmel. A Némaság utolsó jeleneteinek egyikében Sebastiaót már megtörte a vallási türelmet nem ismerő hatalom. Miután a jezsuita szerzetes megtaposta Krisztus arcképét, leköpte a feszületet és elhagyta a hitet, titkon még őrzi a keresztet, és keresi Isten bocsánatát. Ennek ellenkezőjét látjuk Az ír zárójeleneteiben, amelyben az öreg maffiózó, Frank Sheeran (Robert De Niro) felkeres egy papot, hogy meggyónja tévelygéseit, de egyértelmű, hogy a nyílt színen gyakorolt bűnbánatot maga nem veszi komolyan. Scorsese kérdése metsző és lényeglátó: mit bocsáthatunk meg inkább: a titkolt hűséget vagy a nyilvános hazugságot?

Bár magát már tizenévesen a film mellett kötelezte el, Scorsese életének egyik fő kérdése talán mindig az volt, hogy

melyik világban legyen otthon: a templom falain belől, a szakrálisban, vagy kint a világban, a profánban?

Végül úgy döntött, a materiális világban kell felfedeznie a szentséget – miként Jézusnak is. „Krisztus a világban élt” – mondta egy pódiumbeszélgetésen. Mintha filmjeiben újra és újra megmérte volna magát – az egykori kisfiú, akinek álma volt, hogy misszionárius legyen a Fülöp-szigeteken. A Némaság és a Krisztus utolsó megkísértése önmagáról is szól.

„Az egész életem a filmről és a vallásról szólt” – mondta egyszer. – „Ennyiről. Semmi másról.”

És egy lenyűgöző videomontázs a témában:

Scorsese Goes To Church from Filmscalpel on Vimeo.