Ha egy majom korlátlan ideig ütögetheti egy írógép billentyűit, akkor előbb-utóbb biztos, hogy leírná az új Majmok bolygója-film forgatókönyvét is. Legalábbis a végtelenmajom-tétel szerint, ami azt hivatott illusztrálni, hogy milyen keveset gondolunk a végtelenről: hiszen annak, hogy egy írástudatlan állat betűhibák nélkül lepötyögjön egy hosszú szöveget, nagyon kicsi az esélye, de sohasem nulla.

A végtelenmajom-elméletet egy bizonyos Émile Borel fogalmazta meg egy 1913-ban megjelent, statisztikai cikkében, és bár édes mindegy, hogy a példában közeli emlősrokonaink szerepelnek, vagy éppen galambok vagy kutyák, mégis a majomra esett a választása.

De miért? Miért éppen a majom?

A kérdést talán Pierre Boulle francia írónak kellett volna feltenni, aki kétszer is meghódította Hollywoodot egy-egy ötletével. Az anglofil író, akinek példaképei Joseph Conrad és Somerset Maugham voltak, 1952-ben publikálta Híd a Kwai folyón című regényét, amiből David Lean készített filmet öt évvel később. Boulle a világháború idején Burmában és Kínában harcolt az angolok oldalán, még fogságba is esett Hanoiban. Ázsiai élményei meghatározók voltak: arra tanították, hogy a jó és a rossz korántsem olyan egyértelmű, amilyennek elsőre tűnik.

Pierre Boulle legjövedelmezőbb ötlete A majmok bolygója volt. A franciák magasröptű, irodalmias közegében ez a tudományos-fantasztikus regény különlegességnek hatott az 1963-as megjelenésekor, és talán senki nem gondolta volna, hogy jó hat évtizeddel később az alapötlet – miszerint a majmok és az emberek helyet cserélnek fejlettségüket és dominanciájukat tekintve – még mindig lázban tartja majd a mozinézőket.

A majmok bolygója a Charlton Heston főszereplésével készült filmmel vált popkulturális jelenséggé. Érdekesség, hogy a regényben nem szerepel az ikonikus jelenet a New York-i Szabadság-szoborral, sőt, Boulle regénye nem is a Földön játszódott, hanem egy másik bolygón. A könyv szerint két nászutas a mézesheteiket töltik az űrben, amikor rábukkannak egy kéziratra, amiben egy francia újságíró elmeséli a majmok bolygóján átélt kalandját. A sztori végén visszatér a párizsi Orly repülőtérre, hogy aztán megdöbbenve tapasztalja, a repülőtéri személyzet is csupa majmokból áll. Ráadásul egy elejtett mondatból kiderül, hogy az űrben ringatózó nászutasok is csimpánzok.

Miközben Charlton Heston filmjében az emberi civilizáció bukását saját kapzsiságunk, mohóságunk okozta, Boulle regénye csak arra hívja fel a figyelmet, hogy minden civilizáció lehanyatlik egyszer.

Pierre Boulle nem tudott beilleszkedni Hollywoodban, egész életében megmaradt franciának. Az 1968-as film sikere után maga kezdett dolgozni egy második epizód forgatókönyvén, de az végül használhatatlannak bizonyult a filmstúdió számára, és csak a hagyatékából került elő. A világuralmat átvevő majmokról szóló ötlet azonban elvehetetlen érdeme:

egyszerre buta és zseniális, pofonegyszerű és megismételhetetlen.

Tipikusan olyan ötlet, aminek hallatán azt kérdezzük magunktól: hogy nem jutott ez korábban senkinek az eszébe?

A majomtól az emberig

Noha Charles Darwin óta nem ismeretlenek a majmok és az ember hasonlóságáról szóló elméletek, de sok idő telt el, míg megszülettek az első, széles körben elfogadott tézisek az állati és az emberi tudatosság kapcsolatáról. Az evolúcióelmélet megalkotójának pártfogoltja, George Romanes volt az első, aki részletesebben foglalkozott a témával, és többnyire ellenállásba ütközött. Évtizedekkel később, 1976-ban jelent meg Donald Griffin mérföldkőnek számító műve, a The Question of Animal Awareness, amely után egyértelművé vált, hogy az állatok gondolkodási funkcióival érdemes mélyebben foglalkozni. Csak ezután lépett színre a főemlőskutatás legnagyobb alakja, Frans de Waal, aki tanulmányaiban a főemlősök és az ember viselkedését hasonlította össze. Addig úgy tűnt, hogy csak az emberre jellemző, ami de Waal a csimpánzok, bonobók és csuklyás majmok között is megfigyelt: a társas viszonyok sokfélesége, az együttműködések és az empátia, a konfliktusok és békülések, az igazságosságról és erkölcsről szóló elvek, a tanulás és kultúra.

„Gyakran tapasztaltam a karrierem során, hogy az ember egyediségét hangsúlyozó eszmék darabokra hullanak és a feledés homályába vesznek”

– nyilatkozta de Waal. (A tudós alig két hónapja, 75 évesen hunyt el. Sajnos magyarul még mindig bántóan kevés műve jelent meg.)

Ez is ide tartozik

Mennyire hiteles a csimpánzok utódlási harcáról szóló Netflix-dokumentumfilm?

A csimpánzok birodalma olyan, mintha egy királydrámát vagy egy politikai teleregényt néznénk, nem csoda, ha az emberben felmerül a kétely: valóban ilyen élete van a legközelebbi rokonainknak?

Tovább

Pierre Boulle egy későbbi interjújában nem emlékezett pontosan, mikor támadt a „majmos” ötlete. Egy állatkerti látogatást idézett fel, amikor felfigyelt a gorillák „szinte emberi érzelemkifejezéseire”. Mindig visszautasította, hogy a King Kong inspirálta A majmok bolygóját, és arra sem akart magyarázatot adni, miért ilyen sikeres a regény és az 1968-as filmváltozat.

Pedig szerénykedhetett volna azzal, hogy A majmok bolygója másfél-két évtizedekkel megelőzte a főemlőskutatókat is. Ezt Frans de Waal sem volt rest elismerni, amikor pár évvel ezelőtt előszót írt a regény angolul megjelenő, illusztrált kiadásához.

A mítosz továbbél

Az eredeti Majmok bolygója filmek a hatvanas-hetvenes évek tudományos-fantasztikus toposzainak szinte mindegyikét magukba foglalták: telepátiát, időutazást, az atomfenyegetettséget, posztapokalipszist és az emberi esendőségből és önsorsrontásból fakadó pusztulást. Az öt film mai mércével atavisztikusnak, nevetségesnek hat a maszkok és kosztümök miatt, mégis viszonylag széles rajongótábora van. Nem úgy, mint Tim Burton 2001-es filmváltozatának, amit fekete-fehér karakterábrázolásai miatt jobb kudarcnak nevezni.

A majmok bolygója ugyanis akkor a legérdekesebb, amikor a majmok és az emberek, a jó és a rossz közötti határvonalak elmosódnak. Az Andy Serkis főszereplésével készült, 2011-ben megkezdett trilógia pont ennek köszönheti a sikerét és az izgalmasságát. No meg a különösen erős főhősnek, az ember által nevelt Caesarnak, akiben egyesül a bibliai Ádám, Szókratész, Frankenstein szörnyének archetípusa. És ezért jó a legújabb epizód is, amelyben a majmok és az emberek egyszerre ébrednek öntudatukra, és kezdenek együttműködni a saját fajtársaikkal. De ez már spoilerveszélyes terület – ne is folytassuk. (Inkább linkelem Szűcs Gyula kritikáját a filmről, aztán irány a mozi!)

kritika

A Vaják hősnőjével megint ütős lett a Majmok bolygója-franchise

Látványos és izgalmas – pont olyan, amilyennek egy nyári blockbusternek lennie kell!

Tovább

Tükröt mutat

Wes Ball rendező és Josh Friedman most bemutatott Majmok bolygója-filmje főként azért tud maradandó hatással lenni a nézőre, mert az emberi lét – pontosabban a főemlőslét – olyan részét is megmutatja, ami teljesen elveszett a modern életből.

A film egyik jelenetében a főhős, Noa társaival egy alagút felé közelít, de fél belépni a sötétbe, mert megrémítik a visszhangok és az ismeretlen. Egy másik jelenetben Noát vihar éri, ami ugyancsak halálfélelemmel tölt el. A világ mágikus erőivel – a viharral, az ismeretlennel, a rítussal – való találkozás ennek a félig öntudatra ébredt teremtménynek az életében bizsergetően valós. Ami a modern ember számára már csak szimbólum, metafora – a borult ég vagy az életadó Nap –, Noa számára még kőkemény valóság. Olyasféle élmény, mint a történelem ember előtti emberé.

Így különösen tanulságos az a momentum is, amikor a majmok rádöbbennek, hogy az ember képes hazudni, eltitkolni, majd kicsivel később ők is az erkölcsi relativizmus problémáival találják szemben magukat: megöljék-e a rájuk törő gorillákat, hazudjanak-e egy jó cél érdekében. A majmok bolygója így nem csak előre és visszarepít az időben, hanem az emberi faj nagy, vízválasztó kérdéseit teszi fel újra és újra, amik a bibliai Éden vagy a szájról szájra adott mítoszok óta kísértenek bennünket. Csak éppen CGI-jal gondosan megkomponált majmok a főszereplők, akikben minduntalan magunkra ismerünk.