James Reed négyrészes sorozata, A csimpánzok birodalma kétségkívül az év egyik legizgalmasabb természetfilmje, amely az az ugandai Kibale Nemzeti Parkban található Ngogo-erdő két rivális csimpánzkolóniájának életét mutatja be szemléletes képeken és lenyűgöző történettel. A dokumentumfilmről Vízer Balázs például azt írta a Port.hu-n:

„Az egész sokszor olyan, mint egy shakespeare-i királydráma a maga fordulataival, cselszövéseivel és tragédiáival, persze elképesztően szép »díszletek« között. Van például egy csonkolt kezű, fiatalon csapdába esett, de hatalmas termetű, Richmond nevű hím, aki a nyugatiak utolsó támadását vezeti, aki tényleg olyan, mintha egy drámaíró találta volna ki a karakterét.”

Olvasd el kritikánkat!

A Netflix sorozata alapján a csimpánzok könyörtelen gyilkosok

Két csimpánz klán vív háborút egymással életre-halálra a Netfix A csimpánzok birodalma című természetfilm-minisorozatában olyan felvételekkel, amelyektől tényleg kiráz a hideg.

Tovább

A Netflixen látható sorozatban név szerint ismerjük meg az Ngogo-erdő csimpánzait: Jacksont, az alfahímet, akinek időről időre erőt kell demonstrálnia, Abramst, aki először a fő kihívónak tűnik, Milest, az erős hímet, aki Jackson fő támogatója, vagy éppen Gust, aki magányos kívülállónak tűnik. A központi csimpánzcsapat területén kívül élnek a „nyugatiak”, akik sok éve leszakadtak a nagyobb bandáról, és kevesebben vannak, viszont némileg egyenlőbb módon osztják el a hatalmat.

A csimpánzok génkészlete nagyrészt azonos az emberekével, de kérdés, hogy nem antropomorfizálják-e túlságosan a készítők az alanyaikat. Az áprilisban megjelenő természetfilmről számos írás és kritika született már, így most nem erre vállalkozunk. Hanem arra, hogy megválaszoljuk, mennyire hiteles A csimpánzok birodalma?

Csak apróságokban tévedtek

Az Ngogo-erdőben élő csimpánzkolóniát valamivel több mint harminc éve fedezték fel a tudósok. Az itt élő csimpánzok egyszerűen hozzászoktak az emberi jelenléthez, a film készítőinek beszámolói szerint egyszerűen nem törődnek velük: élik az életüket, mintha senki nem figyelné őket. A stábnak arra azért ügyelnie kell, hogy ne vigyen ételt vagy olyan más dolgot az állatok közelébe, amivel elterelné a figyelmüket.

David Watts, a Yale Egyetem antropológusa, aki 1995-ben indította el a Ngogo Chimpanzee Projectet, és sok éve, évtizede ismeri a filmben megjelenő csimpánzokat (az ő archív felvételei is láthatók a harmadik rész elején), az egyetemi lapnak úgy nyilatkozott, hogy lenyűgözte a kameramunka minősége és az élmény közelisége. De azt is megjegyezte, hogy olykor a készítők túl sokat láttak bele az eseményekbe. Igaz, nem a shakespeare-i utódlásdrámát hozta fel példaként, hanem egy marginálisabb jelenetet: amikor egy Joya nevű, árva nősténycsimpánz a törzs egyik fiatal tagját pesztrálja. A narrátor azt sugallja, hogy Joya rosszul kezeli a csöppséget, az antropológus szerint azonban csak játszanak.

Watts szerint James Reed előző filmje, a Majmok háborúja bátrabb alkotás volt, amennyiben narrátor nélkül, csak a képekre és a szakértői interjúkra támaszkodva mesélte el a történetét. A csimpánzok birodalmát – talán a Netflix stúdióvezetőinek nyomására – ellenben egy hollywoodi sztárszínész, Mahersala Ali narrálja, erőteljesen emberi nézőpontból értékelve a kolónia életét. „A csimpánzok csimpánzok – mondja Watts. –

Nem emberek, és bármit csinálnak, az nem jó vagy rossz, szóval nem érdemes megítélni őket. A nézőknek el kell fogadni, hogy néha kellemetlen, amit látnak”

– utal azokra a jelenetekre, amikben a csimpánzok például kisebb majmokra vadásznak és nyersen fogyasztják a húsukat.

Egy másik szakértő szerint A csimpánzok birodalma ugyancsak hiteles. „Azt hiszem, a filmkészítők ragyogó munkát végeztek, hogy a tudományos tényekből lenyűgözően érzelmes dráma szülessen, ami bevonzza a nézőt” – mondta Kevin Langergraber, aki az Arizonai Egyetem primatológusként húsz éven át foglalkozott az Ngogo-erdő főemlőseivel. A tudós szerint a filmeseknek szerencséjük volt, hogy éppen jókor kapcsolódtak be a csimpánzok életébe, és úgy látja, hogy a tudósoknak még dolguk lesz a rögzített felvételekkel: akár évekig tartó elemző munka követheti a Netflix-sorozatot.

A csimpánzok társadalmi viszonyai és „politikája” valójában nem most kerül a tudósok érdeklődésének középpontjába.

1979-ben Frans B.M. de Waal holland természettudós Chimpanzee Politics című könyvében nagyon hasonló esettanulmányokat ír le. A szerző szerint ha a politikát olyan társadalmi folyamatnak tekintjük, ami eldönti, hogy ki mit, mikor és hogyan kaparint meg, akkor semmi kétség, a csimpánzok is politizálnak.

Mivel az emberek és legközelebbi rokonaik egyaránt ismerik a blöfföt, a koalíciókat, a kirekesztő taktikát, helyénvaló közös terminológiát alkalmazni.

De Waal az arnhemi állatrezervátumban gyűjtötte a megfigyeléseit, ami rögtön számos kérdést felvet: például azt, hogy más társadalmi rend alakul-e ki egy csapatban, ha az állatkertben nem kell megküzdeniük az ennivalóért. A természettudós mindenesetre hasonló dominanciaharcokról számol be, kiemelve, hogy a nőstény csimpánzok inkább törekednek a stabilitásra és a biztonságra, ennek megfelelően a bizalmasabb kapcsolatokra is, míg a hímek, különösen az alfa meggyengülése esetén, hajlamosak az opportunizmusra.

A nagy kérdés persze az, hogy meg lehet-e feleltetni a csimpánzok szociális viszonyait az emberekével. Valljuk be, A csimpánzok birodalma elsősorban ezért érdekes: ezek az állatok között éppúgy vannak hatalmi viszályok, területszerző háborúk, de öncélú brutalitás, kisstílűség, gyávaság, haszonlesés, az erősebbhez való dörgölőzés és egojátékok. Megtaláljuk köztük a despotikus vezetőt, az ifjú aspiránst, a peremre szorult balekot, a behódolókat és a számítókat.

„A hatalomra való törekvés egyetemesen emberi dolog. A mi fajunk az idők kezdete óta machiavelliánus taktikákat alkalmaz”

– írta De Waal.

De mielőtt bárki azzal altatná magát, hogy a csimpánzlétben már kódolva van az emberi történelem, jusson eszünkbe, hogy a Homo sapiens éppen azért emelkedett ki az állatvilágból, állt talpra, alapított civilizációt és kultúrát, mert úrrá akart lenni a saját természetén. Ugyan 98,8 százalékban valóban azonosak a génjeink a csimpánzokkal, de 94 százalékban a kutyával, 90 százalékkal a macskával, sőt 60 százalékban a banánnal is. Hogy a hatalomért versengő csimpánzok öröklésdrámája kinek mit üzen, azt ne egy újságcikkből akarják kiolvasni.

De olyan korban élünk, amikor a nyers erő tisztelete, a demonstratív erőszak és a hierarchikus struktúrák sokak számára ismét megnyugtatóan ismerősnek tűnhetnek – ám voltak olyan korok is, amikor úgy véltük, az ember azért emelkedett ki az állatvilágból, mert az ég felé törekszik.