Húsz év után ismét van Sztárbox a tévében, ami nem többet és nem kevesebbet kínál, mint azt, hogy Magyarország rosszabb vagy jobb sorsra érdemes celebjei összeverhetik egymást, azután a busás gázsiból oda utaznak kipihenni az ütéseket, ahová csak akarnak. Aki győz, arra vár a következő menet, aki meg alulmarad – még akkor is, ha vitatott körülmények között –, annak meg kalap, Kabát.

A pofonosztó celebekről szóló híreket aztán az sem kerülheti ki, akinek nincs is tévéje, és azon is csak a Mezzo megy. De azért, ha valaki lemaradt volna, íme a gyorstalpaló: Nagy Ervin meg sem próbált fölébe kerekedni a magabiztos Árpa Attilának, gyorsan kiütötték, Istenes Bence elverte Schobert Norbi fiát, aki egyébként méltán híres arról, hogy Schobert Norbi fia. Ezután viszont Rácz Jenő verte el Istenes Bencét egy nem túl szép meccsen. Mi is történt még? Szabados Ági irodalmi idézeteket írt magára, úgy lépett a ringbe, hogy az olvasás fontosságára hívja fel a figyelmet. Mintha azok, akik szerint olvasni jobb, mint verekedő nőket nézni a tévében, még hezitálnának. Ezután József gazda meg p*ncinak nevezte a nőket... ja, bocsánat, most üzenik a fülemre, hogy az egy másik műsor.

A héten az is kiderült, hogy a Médiahatóság vizsgálódik a Sztárbox ügyében, ma pedig „megjött az ítélethozatal”: mivel a mérkőzések szereplői nem profi sportolók, a Sztárbox pedig így nem minősül sportműsornak, az erőszakos tartalom propagálása, reflexió nélküli bemutatása veszélyeket hordozhat a gyermekkorú nézőkre.

Azt mindannyian érezzük, hogy a Sztárboxban van valami – jobb szó híján – illegális. Csak hát nem a Médiahatóságtól várjuk, hogy pontosan megfogalmazza, micsoda. Ez egy dramatizált kocsmai bunyó, ami végtelenül profi keretek között zajlik, még a szakkommentátor szerepére is sikerült megnyerni Kovács Kokót. De azért a varázsa mégis abban áll, hogy a résztvevők nem feltétlenül verekednek jobban, mint a falusi talponálló legügyesebbje. Legfeljebb józanabbak.

Másrészt viszont minden rendben van a Sztárboxszal, tesszük hozzá nem minden irónia nélkül, mert a celebkultúrát olyan egyszerűen mutatja meg, mint egy pofon. Régi gyanú, hogy egyre kevésbé erőszakos korunkban – igen, egyre kevesebb a balhé, de hát ezt Yuval Harari és Steven Pinker olvasói jól tudják –, szóval a mai, igencsak puha kortárs valóságban a gladiátorjátékok szelleme a rapműfaj beefjeiben, az influenszerek beefjeiben és a millió dolláros biznisszé dagadt „mindent szabad” pankrációban él tovább, a tisztelt közönség, hölgyek és urak pedig ugyanolyan kedvvel emelnek vállukra és hajítanak el celebeket, mint régen a gladiátorok. Akkor is, ha a római császár életről és halálról döntő le- vagy felfelé hajlított hüvelykujjról ma már tudjuk, hogy városi legenda. No, de pont ez az apróság zavarta volna Ridley Scottot, amikor a Gladiátort csinálta?

A Sztárbox legalább az, ami: nem nagyon van leöntve moralizáló mázzal, még sportszakmai szempontból sem kell azon gondolkodnunk, hogy ki a jobb – a rosszabb úgyis hanyatt vágódik egy idő után –, egyszerűen bevallhatjuk magunknak, hogy a celebek közül azt szeretjük, akinek jobban tetszik a pofája.

Persze hosszú időkre visszamenően megvan a maga kultúrája annak, hogy ékes civilizációnkban milyen kifinomult módszerekkel szeretjük egymást pofán veregetni, és egyre többen vannak olyanok, akik ilyen műfajnak tartják a polgári demokráciát meg a globális kapitalizmust is.

A gladiátor a nyugati kultúra egyik legtöbbet használt archetípusa. Az ókori Róma terjeszkedését egyre több amfiteátrum jelezte, a harcosokat a köznyelv egyszerűen „halálba menőknek” (morituri) nevezte, és ez a „sport” azután sem tűnt el, hogy Honorius az ötödik évszázad elején, majd egy évszázaddal a kereszténység felvétele után betiltotta.

Az archetípus túlélte a középkort és az újkort, legalábbis nem tűnt el a közös képzeletből, aztán a romantikus művészetben bukkant fel újult erővel, állítólag Jean-Léon Gérôme híres festményei ihlették Ridley Scottot is. No, meg a szandálos filmek, amiket futószalagon gyártottak az ötvenes években.

A kifinomult, szélesvásznú csihipuhit azonban nem egy szekrényméretűre gyúrt viking újította meg, hanem egy hongkongi karcsú fiú. Bruce Lee és Chuck Norris nem véletlenül mérkőztek meg a Colosseum romjai között A sárkány útja című filmben. A vérszomjas közönség azonban hiányzott a filmjelenetből, csak a dicső, romjaikban tökéletes köveket látjuk a háttérben, ami Lord Byront megy egy csomó festőt elkápráztatott. Ráadásul a „fegyvernemek” is különbözők, amit annak idején nagyon szeretett Róma népe – a kínai harcművészet a japán-amerikai karate ellen.

Bruce Lee tökéletes figura volt, még korai halála is hozzájárult ahhoz, hogy örök csillag maradjon, de egyvalami mindenképpen: a kínai ősi filozófiák révén több lett, mint harcos, tanítóként, guruként vonult be a nyugati köztudatba. „Ürítsd ki az elméd, légy alaktalan. Forma nélküli, mint a víz – hirdette. – Erő és lágyság a harmonikus emberben egyszerre működik, hol az egyik van kívül, s a másik belül, hol fordítva, s titka, hogy a helyes dolgot mindig a megfelelő pillanatban teszi.”

A Sztárboxnak ehhez persze már semmi köze. Elkalandoztunk. Még az is lehet, hogy Quentin Tarantinónak van igaza, és Bruce Lee egy barom volt, semmi köze nincs ahhoz a képhez, ami a filmjei nyomán fennmaradt utána. Az biztos, hogy a gladiátorküzdelmek ilyen vagy olyan formában fenn fognak maradni a kultúrában, és arra nem fogadnék nagy összegben, hogy valamikor is az Egri János-féle elmebajnokságokkal csillapítanánk a vérszomjunkat. Addig, míg meg nem világosodunk, nézzük, hogy lapítják egymás orrát a celebjeink. Akkor is, ha kicsit kocsmai, és annál inkább, hogy félig-meddig tűnik csak fairnek.

Ez is érdekes!

Hogyan lett kínos bohóckodásból milliós üzlet a celebboksz?

Messzire nyúlnak vissza a műfaj gyökerei, annak idején még Ricky Gervais is ringbe szállt.

Tovább