Így szokott lenni azokkal a dolgokkal, amit nagyon vár az ember: Bradley Cooper zenés életrajzi filmje csalódás volt. Akkor is, ha sejtettem, hogy egy ilyen tarka és szerteágazó élet, mint Leonard Bernsteiné, nehezen fér bele két órába.

A Maestro felvezető kampánya egyetlen jellemzőre épült: arra, hogy a rendező-főszereplő-társforgatókönyvíró

Bradley Cooper nagyon, de tényleg nagyon úgy néz ki a filmben, mint Leonard Bernstein.

Annyira, hogy a filmet antiszemitizmussal is vádolták, amiért kiemeli zsidó származású főhőse arcának jellemzőjét, becses, szép nagy orrát. Nincs kétségem afelől, hogy ez a nevezetes műorrbalhé is a PR-munkások malmára hajtotta a vizet, csak azt nem sejtettem, hogy az alkotás tényleg egyedül a maszkmesterek áldozatos munkája révén érdekes. Mert Leonard Bernstein koráról, karrierjéről, zenei jelentőségéről annyit sem sikerült elmondani benne, amivel telefirkálhatnánk egy söralátétet. Bradley Coopert egyetlen dolog érdekelte: a homoszexuális férfi, aki kettős életet él felesége, Felicia Montealegre oldalán.

A pár 1946-ban ismerte meg egymást, néhány évvel azután, hogy Bernstein karrierje megindult felfelé. A film 1978-ig követi a történetet, amikor Felicia mellrákban elhunyt. De kihagy az életükből másfél évtizedet, mintha Bernstein pozíciója a New York-i Filharmonikusok élén, a hatvanas évek turbulens polgárjogi és kulturális forradalmai és politikai történései nem is lennének érdekesek.

Egy hezitáló rebellis a konzervatív Amerikában

Bernstein meghatározó mentora és pályatársa, Dimitri Mitropulos említést sem kap a filmben. Pedig a görög származású karmesternek köszönhető a muzsikus érdeklődése Mahler iránt, aki ekkor még félig-meddig újrafelfedezésre váró, halála után csaknem elfeledett szimfóniaszerző volt. De Mitropulos másért is érdekes: ő is meleg férfi volt az ötvenes évek ultrakonzervatív Amerikájában, aki ugyanakkor nem érezte szükségét, hogy házassággal maszkolja el az identitását. Segített Bernsteinnek bekerülni a rangos Curtis Intézetbe, még anyagilag is támogatta.

A filmben látjuk, amikor Bernstein a kor nagy karmesterével, Serge Koussevitskyvel tárgyal a Bostoni Szimfonikusok vezetéséről. Az idősebb pályatárs azt javasolja a fiatalabbnak, hogy változtassa meg zsidó hangzású nevét, de mindenekelőtt „vezényelje a saját életét” tiszta módon. Csak halvány utalást találunk rá, hogy a rendezett családi háttér segítette az előremenetelt a pályán, de a valóság sokkal érdekesebb. Amikor a már említett Dimitri Mitropulost éles kritikák érték a New York-i Filharmonikusok élén, Bernstein, aki nagyon akarta ezt az állást, ilyen-olyan módokon tudtára adta a zenekarnak, hogy jobban járnának egy családos emberrel – azaz: vele –, mint egy homoszexuális férfival.

Bernstein politikai nézetei

Bár a Maestro képsorai alapján úgy tűnhet, a zenén túl csak a fiatal férfiak érdekelték, Leonard Bernstein kora embere volt. 1953-ban, a paranoid McCarthy-korszakban nem hosszabbították meg az útlevelét, mert azzal vádolták, hogy szimpatizál a kommunistákkal. (A nyolcvanas években saját maga is belenézhetett az FBI róla vezetett, több mint 800 oldalnyi aktáiba.) Alighanem egy 1939-es esemény keltette fel a titkosszolgálat figyelmét, amikor Bernstein a Harvard hallgatójaként azért tüntetett, hogy bemutathassanak egy betiltott musicalt, ami a munkásosztály küzdelmeiről szólt. A karmester később is elkötelezett aktivista volt. A hatvanas években, amikor a feketék számára alig volt bejárás a klasszikus zenei életbe, erősködött, hogy a New York-i Filharmonikusok álláspályázóit paravánok mögül, a bőrszínre való tekintet nélkül ítéljék meg. Részt vett a Martin Luther King-féle szabadságmeneteken. Felesége, Felicia támogató partit szervezett manhattani lakásukban a Fekete Párducok számára, amiért a Bernstein-családot még a New York Times is kritizálta. (A sok bírálat mellett gyűlölködő levelek is érkeztek hozzájuk, de később az is kiderült, egy részüket az FBI küldte, akik arról is gondoskodtak, hogy az ügy nagyobbra dagadjon, mint szükséges.)

Bernstein tüntetett és felszólalt a vietnámi háború ellen, Paul Newmannal együtt koncertet szervezett. Erre az alkalomra született a So Pretty című dalt, amiben Barbra Streisand-t kísérte zongorán. Közbenjárt azért, hogy a világhírű szovjet csellista, Msztyiszlav Rosztropovics szabadon koncertezhessen. (A zenész érdekében Ted Kennedy szenátor emelt szót Brezsnyevnél.) Bernstein hangos támogatója volt a nukleáris lefegyverzésnek, 1985-ben, Hiroshima negyvenedik évfordulóján európai és japán turnéra indult ifjúsági zenekarával.

A szexuális mindenevő

Bradley Cooper filmje, bár alighanem Felicia és Lenny kapcsolatáról akar beszélni, újra és újra visszatér a férfi szabados életmódjához. Leonard Bernstein szexualitása sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit meg tudunk válaszolni. Megoszlanak arról a vélemények, hogy homoszexuális volt vagy mindkét nemhez vonzódott, az mindenesetre nem igaz, hogy csak férfiakkal lett volna házasságon kívüli kapcsolata. Bernstein azt vallotta:

„Nagyon szeretem a zenét, de még jobban szeretem az embereket.”

De hogy ezt pontosan mire értsük, közvetlen stílusára, odaadó pedagógusi munkájára, népművelő szerepére vagy szexuális étvágyára, arra nehéz válaszolni.

Amikor pár évvel ezelőtt zaklatási vádak merültek fel a nagy hatalmú karmester, James Levine ellen, időnként szóba került Leonard Bernstein neve is, akiről a hetvenes-nyolcvanas években mindenki tudott már. Amikor zenekarral próbált, szenvedélyes csókkal köszönte meg a jól sikerült szólókat, alighanem megdöbbenésére az olyan régi vágású együttesek férfitagjainak, mint a Bécsi Filharmonikusok. Gyakran látták fiatal férfiakkal. Abban a korban, amikor a férfiak között való nemi aktus nagy kockázattal járt, Bernstein kifejezetten felelőtlen volt. Egyetlen előnye volt Levine-nal szemben: vonzó volt, sármos, intellektuálisan lebilincselő.

A magaskultúra és a popkultúra metszetében

Ahogy a filmben is többször elhangzik, Bernstein egész életében szerteágazó tevékenységek – zeneszerzés, karmesterség, zongora és tanítás – között ingadozott. Pályája kezdeti szakaszában annál is nagyobb kérdés volt, hogy az Európából származó karmesterekhez hasonló, komoly pályát fusson be, amelyben nincs helye a musicalnek, a songnak és más Broadway-műfajoknak, vagy amerikai recept alapján összeházasítsa a különböző nívókat. A 20. század első felében az amerikai zenekarok élén európai származású karmesterek álltak – többnyire egyébként magyarok, Széll György, Ormándy Jenő, Reiner Frigyes –, így Bernstein joggal pályázott az első nagy amerikai karmester címére.

Bernstein pályája mindenképpen színesebb – és fontosabb! – annál, amennyire a film tárgyalja. Bradley Cooper nem tartotta lényegesnek, hogy a West Side Story bravúrjáról érdemben beszámoljon, és csak egyetlen nagy mű, a Mise készüléséről tesz említést. Bernstein egyszer úgy fogalmazott, hogy fordított pályát jár be, mint elődje, George Gershwin, aki egyszerű dalok szerzőjéből lett komoly szimfonista, ő pedig komolyan képzett zenészből lett musicalkomponista. Zeneszerzői életműve azonban nem korlátozódik a zenés színházra, írt több szimfóniát, versenyműveket, nagy oratóriumokat. Nehezen érthető, miért maradtak ki a filmből az olyan, popkultúrában is ismerős alakok, mint José Carreras, aki a West Side Story főszerepét énekelte a lemezfelvételen.

Bernstein volt az, aki magnetikus személyiségként eseménnyé tette a komolyzenét. 1989-ben, a berlini fal leomlásakor Beethoven IX. szimfóniáját vezényelte az újraegyesített német fővárosban, és az Örömódában az „öröm” (Freude) szót „szabadságra” (Freiheit) cserélte.

Missziójának tekintette, hogy nevelje a jövő közönségét,

magyarul is megjelentek a tévében sugárzott előadásai. Mindenkinél többet tett azért, hogy a tévénézőkhöz eljusson a komolyzene, és azért is, hogy a kezdetben lenézett beat és rock'n'roll polgárjogot nyerjen a kultúra becsült műfajai között. Bámulatos, hogy még ma, tízezer kilométerrel arrébb is vannak olyan muzsikusok, akik azt mondják, ezek terelték a muzsikuspályára.

Bernstein sokkal több volt, mint egy meleg férfi, aki a látszat érdekében házasodott, és zsenijével nyomasztotta a környezetét. Napjainkban, amikor a klasszikus zenei műveltség kiveszni látszik a világból, annál is fontosabb lenne portrét rajzolni egy olyan művészről, aki tényleg megváltoztatta a saját szakmáját, és a síron túlnyúló hatással volt a világra.

„Egy műalkotás nem válaszokat ad, hanem kérdéseket; és a lényege a különböző válaszok közötti feszültségekben áll”

– olvasható a film elején álló mottóban. Ez a feszültség Bernstein életének minden mozzanatában tapasztalható, nem csak a szexualitását érinti.

Erről jut eszembe a West Side Story utolsó akkordja: egy C-dúr akkord, amit egy tökéletesen disszonáns Fisz hang egészít ki a basszusban. Mintha Bernstein azt mondaná, minden történet lezárhatatlan, minden harmónia mögött mérhetetlen diszharmónia tapasztalható. Ezt a zaklatottságot ugyan megjeleníti Bradley Cooper filmje, de a páratlanul izgalmas élet és életmű bemutatásával adós marad.