Becsapósan kezdődik a Bradley Cooper rendezésében és főszereplésével készült Maestro: az idős mestert, az átlag magyar néző számára elsősorban a West Side Story zeneszerzőjeként ismert Leonard Bernsteint láthatjuk zongorázni, miközben egy tévéstáb veszi – ám a zenedarab végén a művész nem a művészetéről vagy a munkájáról kezd el a forgatócsoportnak beszélni, hanem egy nőről, aki nagyon hiányzik neki.

Majd hirtelen váltással a címszereplő fiatalkorába toppanunk, ahol az ezt bemutató első jelenetben egy férfi fekszik mellette az ágyban. És a Maestro cselekménye ezt követően is ebben a szellemben,

ezt az ellentmondást, ezt a kettősséget megfogalmazva (a sztori szintjén és stilárisan egyaránt) halad tovább.

Hiszen ahogy Bernstein szakmailag is egyszerre volt több minden, minimum komponista és karmester, úgy civilben is párhuzamos életei és vonzalmai voltak.

Ennek megfelelően a film stilárisan is kettéoszlik. Az említett prológust követően (amihez a végén természetesen kapunk egy epilógust, szóval keretes szerkezetről beszélhetünk) a mű első, bő háromnegyed órás részében

csodálatos szépségű fekete-fehér képeken figyelhetjük

az alapvetően a férfiakhoz vonzódó Bernstein és a később feleségéül választott másik művész, Felicia Montealegre Cohn Costa Rica-i származású színésznő kapcsolatának alakulását.

Mindehhez a negyvenes évek végének-ötvenes évek elejének pezsgő művészvilága nyújtja a nagyon hangulatos, szinte tapintható atmoszférával rendelkező hátteret, ahogy a képi világ is ennek a korszaknak a filmjeit idézi bársonyos, már-már éteri tisztaságú kompozícióival (nagy kár, hogy mi magyar nézőként csak a Netflixen láthatjuk a Maestrót, nem pedig moziban, hiszen egyértelműen oda készült).

Felicia egyébként természetesen tisztában volt azzal, hogy élete szerelme meleg, és az első, fekete-fehér szegmens vége felé azt mondja minderről Leonard, vagy ahogy mindenki hívja, Lenny húgának, hogy

Majd egy – egyébként vizuálisan nagyon szépen megoldott – váltást követően már a hetvenes években járunk, színesben. Feliciának és Lennynek három, különböző korú gyermeke van, továbbra is együtt élnek, és a férfinak továbbra is fiatal fiúk a szeretői. És innentől kezdve azt láthatjuk, hogy hogyan működik a gyakorlatban a nő fent említett hitvallása a házasságukról, hiszen Bernstein egyre leplezetlenebbül intézi a kis dolgait, egyre megalázóbb helyzetekbe hozza a feleségét, sőt, eközben a családra, azaz közös gyermekeikre sincs tekintettel.

Az egyértelmű, fekete-fehérről színesre való váltás mellett megfigyelhetünk egy másikat is a hetvenes években játszódó, Felicia szenvedéseit ábrázoló szakaszban. Miközben az első részben nagyon sok közelit kaptunk az ifjú és szerelmes hősökről, addig a másodikban hátrébb lépünk, és vizsgáljuk, tanulmányozzuk őket, nem pedig azonosulunk velük. Ennek során premier plánt szinte egyáltalán nem mutatnak, és már-már zavaró, hogy még az érzelmes beszélgetéseket is kistotálokban mutatják meg az alkotók.

Aztán amikor egy ponton váratlanul mégiscsak kapunk egy hosszas arcközelit Feliciáról, aki a Lennyvel való kapcsolatát elemzi a férfi húgának (ahogy a Feliciát játszó Carey Mulligan mindezt megvalósítja, az a színjátszás csúcsa), rájövünk, hogy azért lett Bernstein – a távolabbi képkivágatok miatt – olyan kicsi, mert a nő szemén keresztül láttuk (ez főleg akkor feltűnő, amikor percekig nézzük egy zenedarab előadását a címszereplő karmesteri vezetésével, majd a jelenet végén kiderül, hogy a feleség is nézi, azaz igazából ő nézte eddig a férjét),

és ez valójában nem Leonard, hanem Felicia filmje – a cím ellenére ő itt a fontosabb szereplő, nem a Maestro.

A film hetvenes évekbeli, színes szegmensében a Bernsteint megformáló Bradley Cooper csak akkor érdemel arcközeliket, amikor – egy tragikus fordulatot követően – ő is megtanul szenvedni, és ennek lenyomatát, bizonyítékait a néző is láthatja rajta. Majd a végén visszacsatolunk az említett kerethez az idős címszereplővel, de a film maga (megint csak bizonyítva, hogy ez nem Leonard, hanem Felicia filmje volt) a nő ismét fekete-fehérben mutatott képével zárul.

Ahogy láthatjuk, a Maestro közel sem a szokásos didaktikus-unalmas, az alany életének fordulatait kötelességtudóan felsoroló életrajzi filmek nyomvonalán halad, és minden egyes képkockája úgy van kitalálva, hogy az alkotói célt, a Bernstein életét és munkásságát jellemző kettősség bemutatását szolgálja. Ezért is különösen szomorú, hogy a közbeszéd elment a

„felháborító-e vagy sem, hogy Bradley Cooper műorral játszotta Bernsteint?”

irányba, mivel alkotása annyival több ennél.

A "műorrgate"

Bradley Coopert a blackface zsidó megfelelőjével vádolják

A botrány a sztár Maestro című Leonard Bernstein-életrajzi filmje miatt tört ki, aminek nemrég jött ki a teasere, és Cooper egy méretes orrprotézissel látható rajta.

Tovább

Nemcsak igazságot szolgáltat egy csodálatos asszonynak, akinek élete és tehetsége eddig elhomályosult zseniális férje árnyékában, de segít tisztábban látni azt az ellentmondásos zsenit, aki Leonard Bernstein volt, nem elvitatva tőle sem a pozitív, sem a negatív tetteit és jellemvonásait.

És ez akkor is felemelő,

ha eddig semmit sem tudtunk a Montealegre – Bernstein házaspár magánéletéről, és akkor is, ha tisztában voltunk az általuk választott kompromisszumokkal és az általuk meghozott áldozatokkal.

Egy másik művészházaspár története

Mindhalálig zene, drog és nők – Fosse/Verdon

Mit érdemes streamelni koronavírus idején? A port.hu mai ajánlata egy lenyűgöző életrajzi sorozat két lenyűgöző művészről, két lenyűgöző művész, Sam Rockwell és Michelle Williams alakításában. Egyszerűen varázslatos!

Tovább